Úgy indult az egész, mint egyike ama tündérmeséknek. - Legkisebb királyfi volt, aki megküzd a királyságáért. Hihetetlen, de az is ő volt – ez az elstricisedett hájpacni, ez a disznófejű nagyúr, a felcsúti gnómtörpe... - Azt szerettük benne, hogy egy másfajta viszonyrendszert hozott be. Hogy úgy tűnt, hogy mellérendelő tud lenni: leül, szemtől szembe és megmagyarázza, hogyan is van ez. Úgy tűnt, hogy ez a frankó, amit ilyenkor végtelenül egyszerű szavakkal megmondott, mindig igaz és mindig releváns. - Közvetlenül, bizalommal beszélt, nem szeretettel (az túl mellérendelő lett volna), de határtalan meggyőződéssel – és oly titokzatosan mosolyogva, mint a bernini angyalok. Valahol, titkon még szerelmesek voltunk is belé. Ki még se vertük rá, mint Darvasi László anno Rákosira, de volt bennünk valami plátói vonzódás. - Valami hozzá hajtott minket. Ami senki másban nem volt meg – valami, ami miatt elhittük, hogy bármit megtehet. A Magyarok Mózesének tűnt – mint Bocskai. Vagy inkább Kossuth… - Igen, a nagy demagóg jobb példa. Mert a szemünk láttára vált azzá. Nagy demagóggá. - Sőt: még rosszabbá. Azzá, ami ellen egész életében küzdött. Mocskos kis kényuralmi kontextussá degradálta viszonyrendszereit, önmagát pedig urambátyámkodás útján hatalmi taktikázó senkivé. Szemétre való közhelyeket gépiesen ismétlő, visszataszító magyar juscsenkóvá, aki a kelet-közép európai kisállamok nyomorúsága közepette minden kelet-közép európai nyomorult közül a legnyomorultabb lett. Most már ott tartunk, hogy hozzá képest egy borsodi kis cigánytahó citoyen. Hogy hozzá képest még egy Széles Gábor is valaki... - Nulábbá vált, mint a nullák, akiknek révén konzerválta a hatalmát. - Az ember ezt úgy is mondhatná, hogy belekorrumpálódott a rendszerbe (amit ő maga korrumpált a legkorruptabbá). De én maradnék csak annál, hogy a kurva anyád, Orbán Viktor! - Az olyan kellemesen, ízesen, hazaiasan találó. Nemde?

Mind közül a legkegyetlenebb pedig ez. - Az ember mellérendeltségre teremtetett. A genetikája, a személyisége legmélyébe oltották, kódolták, vésték, billogozták, faragták, nyesték, hogy csak így bír létezni. (Ez az, amit a hazug és ostoba kispolgár csak úgy képes megragadni, hogy: „hát igen, az ember társas lény.” - Hát igen, az anyád picsája!) Hát igen! - És nagyon sok embernek mégis mindennap küzdenie és szenvednie kell azért, mégpedig nem is keveset, hogy társas lény lehessen. Hogy érvényesítse az egyetlen jogot, amit tényleg mind kiérdemelt, még a legszemetebbje is… - Mert belekényszeríti magát az alá-fölérendeltség hamis színjátékába, legnagyobb sikereként önmagát boldogtalanná téve, ahogy arra már Oscar Wilde is figyelmeztetett. - Nyomorult életforma ez. Kezdettől fogva halálra teremtetett, és ezért sosem volt kérdés, hogy megérett a pusztulásra. - „Ez őrült sár, ez istenarcú lény / nincsen remény!”

Színház az egész világ. És színész benne minden férfi is nő. - Hát hogyne… Olyan szépnek tetszik mindez így leírva. De Shakespeare nem tette hozzá, hogy a drámák szövegét bizony nem ő írja, hanem dilettánsok. És nem írta oda, hogy az előre megírt szerepek egy törpe és háttérbe szorított kisebbség számára elviselhetetlenül ostobák és egysíkúak. Hogy a kis játékok és a kis intrikák nem az ő személyükre vannak szabva. Hogy más a lelkük, hogy mások az élvezeteik, hogy más, modern, avantgárd, Brecht-i színházra vágynak - másképp akarják elérni azt, hogy játszhassanak – hogy élhessenek. És Shakespeare talán nem is tudta (mert hisz mit tudott ő még a modern színházról!), hogy ők, ott, hátul, a kellékek közé, a homályba szorítva kénytelenek lesznek észrevenni – hogy a színpadot mindenhol áthatolhatatlan, kibogozhatatlan, gyilkos, fekete, ősi homály veszi körül. Hogy onnan, kívülről nem ad választ és nem mutatja magát sem élő, sem élettelen… - Voltam már elől. De túl könnyelmű és túl éretlen voltam megérteni, hogy milyen egyszeri és visszavonhatatlan esélyem kínálkozott akkor, hogy játszhassak. Nem tudtam akkor még, hogy mit kockáztatok azzal, hogy hagyok másokat előretörni. Még tetszelegtem is ebben a szerepben – a hátravonuláséban. Eleinte még élveztem is, mint valami új kísérletet. De aztán hátrapillantottam. És akkor hirtelen rájöttem, hogy nincs semmi. Hogy csak az van, ami elől van – és aki hátul van, az mind csak várja „egy jóságos kéz, / rettenetes kéz, / ellentmondást nem tűrő kéz / parancsszavát"... - És akkor értettem meg, hogy a színpadon sem az, és nem úgy folyik, ahogy korábban hittem. Akkor értettem meg, hogy ott „néhány részeg dühödt komédiás / markában / bicska játssza még a régi / rémdrámát és únja mindenki más, / filléreit sok kis statiszta félti”… - Mert Shakespeare mindezt nem írta oda. És azt sem, hogy kinek hajbókol, kinek hajlong, kinek parádézik és dalol a színészsereg. - nem írta oda, hogy a nézőtér is feneketlen sötétségben van. És, hogy azok, akik a színpadon vannak, valójában csakis egymásnak játszanak. Egymásnak és egymásért csinálnak mindent. És, hogy ez legalább annyira félelmetes, mint a sötétség a színpad körül. Mert ha valaki egyedül marad…

Sal Ferenc, aki a Sal Ferenc utcában lakik. 1904-ben, Nagyvárad város lakóinak címjegyzéke tanúsága szerint – a Pece-parti Párizs (Adyt nem találtam meg még, Dutka Ákos hírlapírót ellenben már igen) volt polgármestere, visszavonult emberként, a róla elnevezett közterület kellős közepén. - Ha már itt tartunk, állítólag Münnich Ferenc is lakott a róla már életében elnevezett pesti utcában, amely eredetileg a „Nádor” nevet viselte. – A magyar történelem soha nem hazudtolja meg önmagát. Uraboroszként állandóan a saját farkába harap, aztán csodálkozik, hogy fáj. Pedig pontosan tudhatná már, hogy az autofellációt finoman kell csinálni – vagy sehogy…

Ahogy újból és újból megfogod a kis kezeddel a farkamat. Ahogy az értelmetlenül vastagra és rikítóra lakkozott körmeid le-föl vibrálnak a félhomályban. Ahogy, miközben rángatod, időnként elernyed a szorításod. Mert közben lényeges pontra tapintottam, ott, a csiklód alatt, egy kicsit balra a képzeletbeli felezővonalhoz képest.... - Kimondhatatlanul gyengéd vagyok veled, mindig. Annyira, hogy néha elhiszem, hogy ha nem volna benned tartás, szétfolynál a kezeim között, mint valami plazma. És ha nem volnék olyan végtelenül aljas közben, amilyen vagyok, már rég szétolvadtál volna a testemen. Alkotórészeidre hulltál volna. Feltárod titkaid maradékát is, az összes misztériummal együtt... - De akkor ernyedt fasszal kellene elsétálnom, ami még akkor is nagy veszteség, ha cefetül sokba kerülsz, és így nem kéne fizetnem neked. - Ash, amit te adtál, azért sosem lehetek majd elég hálás. Nemcsak a mennyei talpakért, a redőkért és pórusokért. Nemcsak azokért a kezekért, és nemcsak az érintésükért… - Nem vagy, és soha nem is lehetnél a királynőm, hisz csak közrendű vagy. De nem is kell, hogy az legyél. - Hogy akkor mi vagy? Jelenleg a legfontosabb idő az életemben. - De a gyümölcseidet most még nem arathatom le. Annak az ideje csak később fog elérkezni… Máshonnan és másról foglak igazán leszüretelni… - Bármilyen isteni is a tested, nem én vagyok az istened…

Homo asexualis. - Jól mutat Prince abszolút szexusának ellenpontjaként. A második évezred legerotománabb és mindenfajta testi vonatkozástól legtávolabb álló figurája kerül így egymás mellé, akik annyira különböztek egymástól, hogy még egy kontinensen létezniük képtelenség lett volna. Nem, hogy egy évszázadban. - Dr. Horánszky Nándor ideg- és elmeorvos lebilincselő munkájában olvastam, amelyet Deák lelki alkatáról írt, hogy talán valamely fiatalkori nagy csalódás lehetett az oka, hogy a „nemzet prókátora”, a „haza bölcse” és más efféle jelzők birtokosa mindenképpen még valahol bőven harmincon innen, egyszerűen kikapcsolta a szexualitását. - De ez csak feltételezés, mert nagyon könnyen lehet, hogy már korábban sem volt semmiféle szexualitása. Talán ez okozta, hogy mindig is élt benne egy hallatlanul rokonszenves, emberileg mélyen megragadó jellemű nagy gyermek, aki, amikor minden törekvése omladozni látszott, egyszerűen bezárkózott az Angol Királynőben berendezett szobájába, és Csengeri Antalnak meghagyva, hogy senki ne jöjjön be hozzá, elmélyedt a kedvenc indián regényeiben. A bölcs Deák, akit generációk elé állítottak mindig példaképül. - S aki talán annak is köszönhette páratlan elmebeli frissességét, és, hogy szavára templomot lehetett volna építeni, hogy, mint azt A. átütő cinizmusú megjegyzése egész mélységében megragadta: „nem volt, ami elvonta volna a figyelmlét...” - Mikor néhány éve kifüggesztettem Deák portréját a falamra, mint példaképét, mint etalonét, mint mércéét és non plus ultráét (aminek saját korában őt magát is tartotta mindenki), talán ezt az aszexuális életrprogramot is házioltáram legközepébe helyeztem. Akkor még magam is száz kiló fölött voltam, s aszexuális, gyermek a szó minden elképzelhető értelmében. Sokszor fogom még felidézni Szabó Lőrinc sorait, amelyek az örökre elvesztett és visszasírt állapotot szomjazzák, hisz akkor még számomra, mint misztérium, mint szentség „Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.” - Illetve akkor már nem. Akkor már pont nem. Akkor már pont csak szomjazhattam, azt, mikor még Weöres Sándor voltam, ha a kozmoszba tekintettem, s a szerte határtalan űrben mutattam valódi hazánk. És Deák Ferenc, amikor a magyar történelem egységét és nagyságát hirdettem, közjogi alapon, Werbőczitől és a Pragmatica Sanctiotul fogva, de különösen is az 1790-dik évi tizedikre hagyatkozva, amelyben benne foglaltatott volt, hogy Magyarországot saját törvényei szerint lehetséges tsupán kormányozhatni mindenkoron. - A világ azóta fenekestül fordult fel bennem. Hisz én nem voltam soha Deák, és nem is lehettem az. - Nagy a pina hatalma, és a közjogi egzigenciák, cirkumstancziák és condiciók nem írhaták azt felül… A phallos szava követelőzőbb volt azoknál…

Most már, hogy mindenki szétejakulálta a magasztos véleményét Prince-ről, azt hiszem, az enyém már úgy sem számít. Szóval nyugodtan elmondhatom. - Első látásra az a vézna, csenevész, elsőszélelfújja irritáló kis fasz, aki másfél éve nem volt nővel, és ezért aztán csak a pinanyalásról tud beszélni. Második látásra egy kis díszpinty, mulattatószolga, porondbohóc, aki a káprázatos pontossággal nyírt szakálla, elképesztő műgonddal elrendezett sérója és az extravagáns fellépőcuccai mögé rejtette el az első látásra már kiszúrt tulajdonságait. De aztán ránézel harmadszorra is – és borul az összes elméleted… - Nem mondom, hogy óriási művész volt, de óriási tehetség egészen biztosan. És itt nem is a hangja a misztérium forrása, és nem is az az elképesztő energia, amit a nem csekélyke lelki és testi betegségei és a pax corporis állapotának teljes hiánya dacára odapakolt minden egyes pillanatába. Prince-ben számomra, személyesen, az a legfantasztikusabb, hogy milyen elementáris erővel sugározta szét a szexualitást maga körül. Ami első látásra piti kis sármőrködésnek, másodikra túljátszott, exibicionista szerencsétlenkedésnek tűnik – az harmadszorra kirobbanó, forradalmi tetté magasztosul. - Ha végigtekintek az életművén, amelyet még mindig nem tudtam megemészteni és feldolgozni – talán mert nem vagyok elég érett ehhez a vézna, csenevész, elsőszélelfújja irritáló kis faszhoz –, azt látom, hogy nem más, mint a szexuális forradalom egyetemes példatára. Az önmagából szétáradó és önmagáért létező pornográfia káprázata – a szkopofília történetének talán mindmáig legnagyobb csodája. - Prince soha máskor nem létezhetett volna igazán és annyira, mint a pink decade bíboresős kulisszái között. Ha Jennifer Beals volt a női, akkor ő volt a férfi flashdance. A hús és az izmok szinte sátáni vonzerejű vitustánca. Michael Jacksonnal szemben, aki öncélú akrobatikus bravúrok egyedi sorozatát hajtotta végre (a break egyik ősét alkották meg általa a koreugráfusai), Prince minden mozdulatával és cselekvésével önkielégítést végzett… - Gyönyörűen illik abba a Zweig-i sorba, amely a Kämpf mit dem Demon képletében foglalható össze. Ahogy Hölderlin vagy Nietzsche, úgy ő is a benne élő démonnal küzdött egész életében. - Egon Friedell írja: Balzac uzsorás, Dosztojevszkij pedig csaló lett volna, ha nem lesz belőlük író. Hát Prince-ből is kitelt volna egy erőszaktevő, aki pontosan olyan kis lengeruhás cicabakákat kapott volna el sötét sikátorokban, amilyenekkel így legálisan és mindenki szeme láttára fajtalankodhatott.

Törpe kor, mely nem ismeri az áldozat szentségét. Olvasom, hogy egyre több egyetemi tanár – sikerember – osztja meg a facebook-on kudarcéletrajzát, ahol csak a becélzott, de elszalasztott lehetőségei szerepelnek. Talán ez a mostani mégsem olyan törpe kor? Talán mégsem abban tobzódik, hogy lelúzerezze azt, akinek valamiért nem jött össze az élet? Talán csak a harsány pszichopaták csinálják ezt, és azok, akik kétségbeesetten próbálják követni a trendjüket? - Talán. - De, hogy az őrült ma nem szent, mint Keleten, vagy Isztriában a mi trónjafosztott, kitaszított Salamon királyunk az is biztos. Nem mondják rá, hogy az ilyeneket szereti az Isten – mint ahogy az amúgy velejéig pszichopata Rogozsin rákacsint az együgyű Hercegre a vonaton, a Félkegyelmű első snittjében. - Ja. Mégiscsak törpe kor ez, ahol PC-vel átitatva, de épp ezért sokkal visszataszítóbb módon szúrják beléd a tőrt, ha áldozat vagy, ha őrült vagy, ha lúzer vagy. - „Igyál pajtás, / holnap nekem, / ma néked!”

A nincstelen zsellér körömszakadtáig való ragaszkodása a nadrágszíjparcellához. Semmijéhez. Mert az tulajdon, s a tulajdon minden. S inkább legyen nyomorult Tápán, mint, hogy megcsinálja a szerencséjét Pesten… - A nemes körömszakadtáig való ragaszkodása a földhöz, mert „büszkébb fekvő birtokára, mint zsebjében lévő pénzére” („ez csak eszköz az uraságra, midőn a fekvő birtok maga az uraság.”) - Egy apa körömszakadtáig való három és fél dekádnyi ragaszkodása egy irreális belvárosi létforma konzerválásához. Egyetlen otthonának hiszi, mert emberemlékezet óta nem próbált már másikat. S inkább tartja fenn drágán, mint, hogy keressen egy olcsóbbat.

"Árvult kastély gondját/ Kóbor kutya õrzi, / Hivasd a törvénybe, / Ha tudod, Werbõczi.” …

A retrowave is egyetlen monumentális zenemű… - Amikor évekkel ezelőtt elképzeltem az Action City című soha meg nem valósult projektemet, tudat alatt már egészen biztosan éreztem, hogy jönni fog vissza a nyolcvanas évek. Milyen dögös tollrajzokat készítettem hozzá, miközben elképzeltem a kokós Miami elit történetét, tele dekadenciával, mocsokkal, kirobbanóan fantáziadús szexszel neonbetűk tetején, keresztül-kasul a pink évtizeden és egy olyan beteg világon, amit például sosem mutattak be a Miami Vice-ban… - Az Action City ötletét egyébként nem a Miami Vice ihlette, hanem egy Kim Wilde-szám, ami igazi kiaknázatlan retrowave-telitalálat – lehetne, ha valaki kiaknázná. Aztán össze lehetne alá vágni valami dögös főcímet, és a Showtime, vagy az HBO már gyárthatná is hozzá a sorozatot, 12 részes, korabeli tornadressz feszességű évadokkal, ahol a hangsávban össze-vissza keveredik a retrovawe és a korabeli popzene... - A kérdés már csak az, hogy lehetne a kettőt leválasztani egymásról? - ...Nos, azt, hogy nem csak én szerettem bele határtalanul a pink évtizedbe, alapvetően jelzi a tény, hogy a retrowave egy olyan neo-műfaj, amely nem sokban különbözik az eredetitől. A neoreneszánszot, a preraffaelitákat vagy akár azt az exploitation újhullámot, amit pár éve a Grindhouse vagy a Machete indított el, markánsan le lehet választani az originál román vagy a Raffaello előtti művészetről – és a Tarantino-féle Django-t is bajosan lehetne összefüggésbe hozni az eredetijével. - A retrowave viszont olyan, mintha a nyolcvanas évek meghosszabbítása lenne. Mintha a patak, ami valamikor 1990 tájékán alábukott a mélybe, most ismét felszínre törne. És jönne vissza az az italo disco, és ugyanazok a zombifilmzenék, és ugyanaz az 1985 tájékán megszületett ős-glam... – hogy a pornó-soundtrackekről már ne is beszéljek… Csak éppen most szöveg nélkül. Többnyire. - Bár nem feltétlenül. - A lényeg azonban így is, úgy is ugyanaz: ez maga a pink decade gyönyörű, lefegyverző, legmélye... Még a hangszalag is betorzít itt-ott – és fasz se veszi észre, hogy azt mesterségesen pakolták oda… - Minden beteg taktus egy-egy beteg aktus…