Úgy indult az egész, mint egyike ama tündérmeséknek. - Legkisebb királyfi volt, aki megküzd a királyságáért. Hihetetlen, de az is ő volt – ez az elstricisedett hájpacni, ez a disznófejű nagyúr, a felcsúti gnómtörpe... - Azt szerettük benne, hogy egy másfajta viszonyrendszert hozott be. Hogy úgy tűnt, hogy mellérendelő tud lenni: leül, szemtől szembe és megmagyarázza, hogyan is van ez. Úgy tűnt, hogy ez a frankó, amit ilyenkor végtelenül egyszerű szavakkal megmondott, mindig igaz és mindig releváns. - Közvetlenül, bizalommal beszélt, nem szeretettel (az túl mellérendelő lett volna), de határtalan meggyőződéssel – és oly titokzatosan mosolyogva, mint a bernini angyalok. Valahol, titkon még szerelmesek voltunk is belé. Ki még se vertük rá, mint Darvasi László anno Rákosira, de volt bennünk valami plátói vonzódás. - Valami hozzá hajtott minket. Ami senki másban nem volt meg – valami, ami miatt elhittük, hogy bármit megtehet. A Magyarok Mózesének tűnt – mint Bocskai. Vagy inkább Kossuth… - Igen, a nagy demagóg jobb példa. Mert a szemünk láttára vált azzá. Nagy demagóggá. - Sőt: még rosszabbá. Azzá, ami ellen egész életében küzdött. Mocskos kis kényuralmi kontextussá degradálta viszonyrendszereit, önmagát pedig urambátyámkodás útján hatalmi taktikázó senkivé. Szemétre való közhelyeket gépiesen ismétlő, visszataszító magyar juscsenkóvá, aki a kelet-közép európai kisállamok nyomorúsága közepette minden kelet-közép európai nyomorult közül a legnyomorultabb lett. Most már ott tartunk, hogy hozzá képest egy borsodi kis cigánytahó citoyen. Hogy hozzá képest még egy Széles Gábor is valaki... - Nulábbá vált, mint a nullák, akiknek révén konzerválta a hatalmát. - Az ember ezt úgy is mondhatná, hogy belekorrumpálódott a rendszerbe (amit ő maga korrumpált a legkorruptabbá). De én maradnék csak annál, hogy a kurva anyád, Orbán Viktor! - Az olyan kellemesen, ízesen, hazaiasan találó. Nemde?