Ahogy újból és újból megfogod a kis kezeddel a farkamat. Ahogy az értelmetlenül vastagra és rikítóra lakkozott körmeid le-föl vibrálnak a félhomályban. Ahogy, miközben rángatod, időnként elernyed a szorításod. Mert közben lényeges pontra tapintottam, ott, a csiklód alatt, egy kicsit balra a képzeletbeli felezővonalhoz képest.... - Kimondhatatlanul gyengéd vagyok veled, mindig. Annyira, hogy néha elhiszem, hogy ha nem volna benned tartás, szétfolynál a kezeim között, mint valami plazma. És ha nem volnék olyan végtelenül aljas közben, amilyen vagyok, már rég szétolvadtál volna a testemen. Alkotórészeidre hulltál volna. Feltárod titkaid maradékát is, az összes misztériummal együtt... - De akkor ernyedt fasszal kellene elsétálnom, ami még akkor is nagy veszteség, ha cefetül sokba kerülsz, és így nem kéne fizetnem neked. - Ash, amit te adtál, azért sosem lehetek majd elég hálás. Nemcsak a mennyei talpakért, a redőkért és pórusokért. Nemcsak azokért a kezekért, és nemcsak az érintésükért… - Nem vagy, és soha nem is lehetnél a királynőm, hisz csak közrendű vagy. De nem is kell, hogy az legyél. - Hogy akkor mi vagy? Jelenleg a legfontosabb idő az életemben. - De a gyümölcseidet most még nem arathatom le. Annak az ideje csak később fog elérkezni… Máshonnan és másról foglak igazán leszüretelni… - Bármilyen isteni is a tested, nem én vagyok az istened…