Nagyon nem mindegy, hogy hogyan alszom és mennyit. És az sem, hogy mit csinálok a felkelés utáni egy órában… - Hiába a szigorú régieknek valahol mégis igazuk volt, amikor az ördög ágyának hívták azt a megszenteletlen fekhelyet, amelyről ébredése után az ember nem munkának, a teendőknek, a feladatnak nézett utána, hanem ott lopta a napot és istentelenkedett. - És nyilvánvalóan nem véletlen az sem, hogy a profi sakkozók mindig csak az indításokat gyakorolják. Semmi mást, csak azt, hogyan kell indítani… - Ezért és itt szabtuk el a rendszerváltást is: túl sokáig múlattuk az időt az ördög ágyában, egy új nemzeti ébredés, egy forradalmi önszerveződés helyett. Pedig nagyon igaza volt Csengey Dénesnek és Cseh Tamásnak, amikor arra figyelmeztettek, hogy „most lenne időben, új erőre kapni...” - Hát, jelenteném az illetékes elvtársaknak, hogy „most már aztán szabhatjuk...”. Nem tetszettünk forradalmat csinálni – meg is nézhetjük magunkat, kérném tisztelettel.

Bizánci zenét hallgatok. Megszentelni, átszellemíteni volna hívatott a munkát. És valóban meglepően gyorsan dolgozom. De közben mindig eszembe jut, hogy igazán nem érzem szépnek. A hanglejtés, a „prozódia”, a mély ortodox hangszín – ezek távol állnak tőlem, akinek a zenére való ránevelődése már önmagában is a Ki nyer ma rövid operabetéteivel és szalagos hangkazettára kimásolt Beatles-albumokkal kezdődött. - Túl könnyűnek találtatok a középkor nagy súlyaihoz képest? Túl kevés vagyok, hogy megértsem azt a szent örömöt, amit ezek a vallási himnuszok hordoznak? Túl poppos vagyok én ehhez az egészhez? - Meglehet. Meglehet, hogy ha találkoznék Ruysbroeck-kel, vagy Psellossal, Clairvaux-i Szent Bernáttal vagy Canterbury Szent Anzelmmel, nemcsak a nyelvi akadályok idéznének elő komoly kommunikációs zavart köztünk, s nemcsak a személyiségemből áradó eleven taszító erők. Egyébként is annyi mindenen elcsúszhatnánk.,, - A középkor mélytengereinek életformái idegenek számomra, mert nem tudom átélni az életbefogadás azon igénytelenségét, egyszerűségét és leplezetlenségét, amit a kor embere. Felkavaróan egyértelmű volna minden, amit mondanak: mert nem lepleznének el semmit, nem finomkodnának, nem kertelnének, ami a világról alkotott véleményüket illeti… (A szép szavakat a Teremtő és a Teremtés méltatására tartogatnák.) - Talán ez az oka, hogy ezt a zenét sem érzem szépnek. Az esztétikám a barokkon és a pozenén formálódott, nem a gótika előtti kor leplezetlen önazonossága nevelte. Akkor nem használnék amúgy sem ilyen félrevivő, túlcifrázott szavakat, mint az „esztétika”… - Akármennyire is igénytelen és lemondó legyek ugyanis a mai kor törtető kis senkijeihez képest, bizony könnyűnek, bizony cifrának találtatok én e szent megéléséhez képest… - És ne felejtsük el, hogy a cifra egyébként kurvásat jelent a régi magyar nyelvben. Pázmány még sokat és sokakat ostorozott vele…

„I feel myself sexy while I'm listening retrowave.” - „It's lol, because you're definately not.” - Ezt egy youtube-os thread-ből kaptam elő, mert maga a megtestesült telitalálat… - Már hetek óta szinte csak retrowave-et hallgatok. És pontosan emiatt: az illúziókért, amit ad. - Ahogy a topgunos napszemüvegemet magabiztosan odavarázsolom az orromra. Ahogy behúzva a sörhasamat elégedetten simogatom meg a farkamat a tükör előtt. És ahogy ugyanoda pillanatva csábos pillantásokat lövelek a magabiztos, vagyis inkább nárcisztikus önmagamra… És közben arra gondolok, hogy ma talán összejön... - Kicsit Günther is ott lehetett a retrowave genezisénél: ez a mókásan eltúlzott figura, aki fehér atlétában, pornós bajusszal és napszemüvegben, öntelt mimikával bűvöli a bikinis cukibabákat a tengerparton. (A Soeri & Poolek egy hihetetlenül occó és gagyi utánzata ennek a „stílusnak”.) - Günther valószínűleg az egyetlen élő ember volt a kétezres évek utolsó harmadában, aki alkalmas volt arra, hogy Samantha Fox-szal együtt újra felénekelje, hogy „touch me, touch me, / I wanna feel your body...” - És egyszer talán még kiderül, hogy ezzel valóban adott egy kezdőlökést annak a hullámnak, ami ismét felszínre lökött mindent, ami a nyolcvanas években dögös volt. Még ha egyben önmaga paródiája, akkor is…

Aki kíváncsi, hamar megöregszik. (Én már csak tudom, mert kibaszott hamar öregedtem.) - Aki minden ajtón beles, minden titkot meg akar tudni és mindig csak „jelentést kutat jelenségben”, az előbb-utóbb szembesülni fog olyan dolgokkal is, amelyekre már nem tud reflektálni. (Még ha olyan reflektálás-mániás is, mint én.) - Mert annyira ijesztőek, nehezen értelmezhetőek vagy zavaróak. Halálos és feloldhatatlan misztériumok ezek, amelyeket nagyon nehéz szavakba önteni és amelyek bolygatását nem véletlenül tiltották régen a vallások… - Az ember is hajlamos félrehajítani őket. Csakhogy azok nem tűnnek el: ott maradnak a személyiség mélyrétegeiben, feldolgozatlanul. És ott keringenek „a szív körül félhomályban”, mint a „tervek, amit eltett télre. Hogy kéne, de aztán mégse. Hogy kéne, de aztán nem.” - Az ilyen reflektálatlan, feldolgozatlan információ ráadásul egy idő után elér egy kritikus tömeget és szépen lassan kibaszott nyomasztóvá válik minden. Már az is megkérdőjeleződik, ami nem reflektálatlan és feldolgozatlan. És aztán jön a depresszió és vele az unalom, a bénító fájdalom és létundor egy mocskosul ütős keveréke. Az ilyenektől gyűlnek a szarkalábak, a ráncok, romlik a fog, roncsolódik az érfal, lyukad ki a gyomor…- És ha ezek a dolgok nem öregítenek, akkor nem tudom, hogy mi a faszom az, ami igen.

Bírkózás a Gyáni-Kövér Kövérre eső részével… - Ez a két szerző a kilencvenes években megírta Magyarország társadalomtörténetét a reformkortól a második világháborúig. Csakhogy, míg Gyáni Gábor tudta, hogy hogyan kell a Horthy-korra vonatkozó anyagot rendszerezve közrebocsátani, Kövér Györgynél a 19. századra vonatkozólag egyszerűen hiányzik ez a fázis. Munkája, ki merem jelenteni, hányaveti és nehezen áttekinthető. Feldolgozása komoly elmeenergiák felszabadítását igényli... - Egyszer volt szerencsém megszemlélni őt kutatás közben, a Magyar Tudományos Akadémia levél- és kézirattárában. Mohón és lelkesen hajolt az írott források fölé, s bármi is foglaltathatott azokban, szemlélhetésük és feldolgozásuk hallatlan örömmel töltötte el a Mestert. Órákon keresztül uralgott mosoly a fizimiskáján.- Régi önmagamat juttatta eszembe: ahogy egész könyveket jegyzeteltem ki, szinte szóról szóra, mert a tudás iránti feneketlen vágyam mindent felülírt és minden gátat elmosott. Ettől lettem aztán csapongó, széteső, nehezen követhető. Jegyzetelésben csakúgy, mint a közbeszédben… Ám aztán valahogy mégiscsak felnőttem. Megtanultam nagyjából kiemelni a lényeget és kiszűrni a fontos információkat. - Vajon Kövér György (számos monográfia és tanulmány avatott szerzője, a magyar társadalomtörténeti kutatás doyenje, historikus nemzedékek nevelője és mentora) átesett már ezen a fázison?

Nem vagyok benne biztos, hogy nem kéne lefuttatnom egy vasalást a fehér ingemen. - A szükséges frissítések ugyan nagyjából telepítve vannak, de sosem árt, ha az ember a rendelkezésre álló legújabb verziót tudja villantani. Hiszen az arculati elemek korszerűsége és eleganciája fontos eleme a menedzsmentnek. És éppen elég, hogy a deichmannos bőrcipőmet kicsit hanyagoltam, máris feltűntek rajta a repedések. Aztán dörzsölhetem én bármilyen faja angol vagy olasz kencével, azokat a ráncokat már a lottófőnyeremény sem fogja kisimítani… - Milyen ironikus, hogy a mi nemzedéki élményeink reklámokból táplálkoznak! Bátran hivatkozunk a jó szándékú sportszeletes fekára, aki a kilencvenes években mindig úgy segített a kövér mediterrán pasasnak, hogy végül csak még nagyobb kulimászba lökte bele. Vagy a Mentoszra, ami közismerten fressmékör (Főleg, ha kóla lájttal keverik, mert az átsegít a túlvilágra.) A L'Oréal-ról pedig már akkor tudtuk, hogy megérdemeljük, mikor még jóformán azt sem értettük, hogy mi az. - Sőt, mi nem csak hivatkozunk. Nekünk tényleg van az a pénz, amiért korpásodik a hajunk. A kérdés már csak az, hogy a mostani állásinterjún járok-e olyan sikerrel, hogy nemsokára ismét zsebre vághassak némi elfogadható mennyiségűnek mondható korpát. Dellát. Suskát. Lóvét. Lekvárt… - „Megtanultuk mi már ezt a harcot...”: szexi mosoly, magabiztos és határozott fellépés. Nem elővenni a farkadat a rossz pillanatban és ellenállni a topgun-os napszemüveg kísértésének, ami semmiképpen sem fog jó benyomást tenni az amúgy állati buzis hangú háeres csávóra… - Ja, nem. Ennyire Barney Stinsonok azért nem vagyunk.

Most, hogy már több, mint egy hónapja írom az Ötletjegyzéket, kijelenthetem, hogy pontosan tudom: stílusban, színvonalban, karakterben erősen különböző írások halmazáról beszélünk. Ám mindjárt azt is hozzá kell tennem: leszarom. Magasról… - Nem akarom ugyanis szerkeszteni ezt a szöveget – nem akarom megszűrni, újra és újra finomítani vagy utólag beleírni, változtatni rajta. - Ember vagyok: bizonytalan hitem az Istennek sejtett, mindent magába foglaló entitás létezésében csak úgy sajátom, mint kétségbevonhatatlan imádatom a női vádlik nyalogatása iránt. S egyiket sem érzem inkább szentnek vagy profánnak. Épp ezért pedig egyikről sem gondolom, hogy jobb pillanataimnak volna letéteményese, mint a másik. - A legtöbb emberrel ellentétben én balfaszságaimat és gyerekesen dilettáns töketlenségeimet csakúgy magaménak vallom, mint nagy elemzői bravúrjaimat. (Tárgyilagosságom révén pontosan leszűrhetem és minden kétséget kizáróan megállapíthatom, hogy vannak ilyenjeim.) - Épp ezért az Ötletjegyzék, ha nem is a Szabad-ötletek jegyzéke, mindenesetre nem egy túlságosan sokat szerkesztett-gondozott-csócsált-csűrt és csavart valami. Egyszerűen csak van – egy önálló organizmus. Kicsit sárga, kicsit savanyú – de az enyém. Szerelemgyerek. Önkifejezésem, tehát létezésem maximuma. Alighanem főművem lesz, mert foglalata mindannak, amit átéltem és amit még át fogok, egészen addig, míg képtelenné válok az írásra és/vagy a gondolkodásra. Vagyis remélhetőleg az agyhalálig, amikor már úgyis minden mindegy lesz, mert szart sem fogok tudni többé felfogni az életből és a fallosz állandóan követelőző hangja is elnémul majd az elmémben…

Goethe és Puskin érzelmessége. - Goethe-től a Werther nekem túl sok, túl dagályos, túl passzív-agresszív volt. De a Vonzások és választások mindig is lenyűgözött, pedig a nagy része aljas, ájtatoskodóan felvilágosultkodó képmutatás (ezért nem állhatom például Rousseau-t sem, az "ész századának" egy nagy csokor gondolkodójával egyetemben). Csupa pozitivizmus, csupa utilitarizmus – csupa hazugság. De a neveléssel kapcsolatban levont következtetései briliánsak és különösen Ottillia alakja mélyen megkapó, lélektanilag rendkívül kiegyensúlyozott... - Egyébként Goethe tényleg vérlázítóan nagy képmutató, de ez kell is ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek a nagy Zweig megírta: az életművész, aki az egész életét egyetlen műalkotássá akarja formálni. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt majd egyszer megmondom. Talán ha ismét sok időm lesz céltalanul olvasni, pótlom a Wilhelm Meister tanulóéveit, meg a Színtant is... - Addig marad Puskin. A képmutatást abszolút nélkülöző író, aki úgy éli az életet és olyannak demonstrálja, amilyen. A legjobb példa erre a titkos naplója, amely még néhány évtizeddel ezelőtti napvilágra kerülése után is legalább akkora botrány volt hazájában, mint Johanna nőpápának lenni a 9. században. Pedig csak egy óda a pinához – de micsoda óda… - Puskin esetében nem mellesleg megvalósul az a ritkaság, ami a kötelezvény-orientált kortárs magyar oktatást a legkevésbé sem jellemzi: a nagy szerzőtől a felnövekvő ifjúság számára ajánlott olvasmány egyben a legjobb könyve is. Az Anyegin zseniális. - Miközben Goethe próbálta volna meg a Vonzások és választásokban a kapcsolatok működését prezentálni egy egész regényt szánva ennek a furcsa, féltudományos-félirodalmi elemzésnek, aközben Puskinnak mindenfajta aufklärista okoskodás nélkül sikerült ezt véghezvinnie… - Hiszen érzelmekről igazán csak érzelmesen lehet vallani. De nem elcsöppentve a szája szélén legördülő garázda nyálcseppeket, mint a töketlen Werther – hanem tűzben forgácsolódva és formálódva, lénye legbelsőbb magját mégis jéghidegnek megőrizve, mint az anyegini szellem. S tegyük hozzá: valahol ezt demonstrálja a levélregény e forradalmi férfilélekrajz kohójában született műfaja is, amely, bármennyi lírát is olvasszon magába, voltaképpen mégiscsak szenvtelen elbeszélés marad.

Jaj, a lábam, Jaj, az orcám odavan! Benga állat megrugdosott csúfosan! // Átkozott a görcsös fasza, s pofája, átok szálljék kínjaimért házára! // Csábítólag kandikált a punci rám! Bár nem látszék, lelkemmel én láthatám. // Miért ád az isten ilyen kagylócskát? Miért, kérdem, ha ő biz nem nékem ád? // S megfogdosám, kérdem már én, fenekét? Oda nyúlék, hová tán nem illenék? // Átugrottam a palánkon? S átesék? Nem – mondhatom, csúnyálkodni nem merék! // Csak lelkemnek fájdalmit eldalolám – no, hogy nagyon szép hangval, nem mondanám! // De tavasz van, s lyányka biz nem szopogat – nem hagyhatom parlagnak már faszomat! // Ráordíték a szép lyányra, reá biza! – öt korsó ser gyomromban már benn vala. // S éhgyomorra döntém le a korsókat – hát bizony, jajj, lett is ebből haddelhadd! // Nem mondanám, nem bizony, hogy csendesen, visszakiált benga állat kedvesem! // Visszakiált, hogy: „elég lesz, anyádat!” - s úgy kapott fel a sörpadról, mint állat! // Aztán biza, többre nem emlékezék, csak hogy arcomra s lábamra suhinték // Oly ügyesen dolgozott az öklivel, hogy monokli nem marada s semmi jel. // Biz semmi jel nem marada utána, csak lelkemben feloldhatatlan hála. // Midőn szólnék, barátim, lefogátok, mert ajkimról záporozott az átok. // Köszönöm azt néktek, drága barátim! – Ha rajtam áll, tán ott hagyom fogaim. // Ott hagyom biz, az vigalmi negyedbe' – mert az állat ki rúgdossa ott helybe'! // Nade Isten majd megveri helyettem, veretlenül nem hagyja azt, ígérem! // Mert tudja jól azt az isten (s barátok) – punciéhség milyen igen nagy átok!

Nem gyógyítja, nem biza azt semmi sem, csak széplánynak combjai közt lenni benn!

Nem volt probléma az ilyesmi soha a nagyhatalmi politikának. - Mióta a 17-18. században csak megalapozódtak a doktrínái, erre a menüettre, erre a valcerre járta a parókanép. Régi hasonlat a nagyhatalmi poitikára a tánc: már a vesztfáliai békéről is készültek olyan gúnymetszetek, hogy az európai uralkodók önfeledten ropják a világot jelentő deszkákon, miközben az oszmanátus turbános jelképe kíváncsian sandít be az ablakon... - Nem. Ők mindig csak a kis játékaikat játszották, a periféria és a félperiféria kontójára terhelve minden adósságot. - Nem volt probléma csakúgy Münsterben vagy Bécsben Németország széttagoltságának szentesítése, mint Versailles-ban az időközben újraegyesült országra mért súlyos csapások sorozata. És nem volt probléma számukra az sem, hogy az önrendelkezési elv kapcsán ízekre szedjék a Monarchiát. - S az sem, hogy Indiáról mesterségesen leválasszák Pakisztánt, azóta is szüntelen háborúkat generálva a két, egyébként egybetartozó állam között… - Pedig meg kellene már érteniük az épp aktuális G-akárhányaknak, hogy a nagyhatalmaknak sosem volt feladata nemzetállamokat létrehozni ott, ahol a nemzeti jellegű ideológiák és struktúrák nem fejlődtek ki organikusan. Pontosan látjuk, hogy mi az ilyesfajta rendezéseknek a következménye. És nem véletlenül nem kérünk belőle. - Mi, magyarok, akik a nagyhatalmak szerint több, mint száz éve orosz érdekszféra vagyunk…