Színház az egész világ. És színész benne minden férfi is nő. - Hát hogyne… Olyan szépnek tetszik mindez így leírva. De Shakespeare nem tette hozzá, hogy a drámák szövegét bizony nem ő írja, hanem dilettánsok. És nem írta oda, hogy az előre megírt szerepek egy törpe és háttérbe szorított kisebbség számára elviselhetetlenül ostobák és egysíkúak. Hogy a kis játékok és a kis intrikák nem az ő személyükre vannak szabva. Hogy más a lelkük, hogy mások az élvezeteik, hogy más, modern, avantgárd, Brecht-i színházra vágynak - másképp akarják elérni azt, hogy játszhassanak – hogy élhessenek. És Shakespeare talán nem is tudta (mert hisz mit tudott ő még a modern színházról!), hogy ők, ott, hátul, a kellékek közé, a homályba szorítva kénytelenek lesznek észrevenni – hogy a színpadot mindenhol áthatolhatatlan, kibogozhatatlan, gyilkos, fekete, ősi homály veszi körül. Hogy onnan, kívülről nem ad választ és nem mutatja magát sem élő, sem élettelen… - Voltam már elől. De túl könnyelmű és túl éretlen voltam megérteni, hogy milyen egyszeri és visszavonhatatlan esélyem kínálkozott akkor, hogy játszhassak. Nem tudtam akkor még, hogy mit kockáztatok azzal, hogy hagyok másokat előretörni. Még tetszelegtem is ebben a szerepben – a hátravonuláséban. Eleinte még élveztem is, mint valami új kísérletet. De aztán hátrapillantottam. És akkor hirtelen rájöttem, hogy nincs semmi. Hogy csak az van, ami elől van – és aki hátul van, az mind csak várja „egy jóságos kéz, / rettenetes kéz, / ellentmondást nem tűrő kéz / parancsszavát"... - És akkor értettem meg, hogy a színpadon sem az, és nem úgy folyik, ahogy korábban hittem. Akkor értettem meg, hogy ott „néhány részeg dühödt komédiás / markában / bicska játssza még a régi / rémdrámát és únja mindenki más, / filléreit sok kis statiszta félti”… - Mert Shakespeare mindezt nem írta oda. És azt sem, hogy kinek hajbókol, kinek hajlong, kinek parádézik és dalol a színészsereg. - nem írta oda, hogy a nézőtér is feneketlen sötétségben van. És, hogy azok, akik a színpadon vannak, valójában csakis egymásnak játszanak. Egymásnak és egymásért csinálnak mindent. És, hogy ez legalább annyira félelmetes, mint a sötétség a színpad körül. Mert ha valaki egyedül marad…