Az emberbe valahol beléplántálták. Vagy beleütötték a chipbe, még a gyárban. Vagy előadta nekünk a Teremtő, a mennyekben, a leszületési ügyosztály előtt. - Teljesen mindegy, hisz éppúgy sejtelmem sincs, hogy hol történhetett, s a létezés melyik preventív síkján realizálódott. De tény: mi mindig a kétszerkettőt keressük a teremtésben. De mi a fasznak?! - Miért van az, hogy nem tudjuk elfogadni a világot olyan bonyolultnak, amilyen? Talán mert képtelenek lennénk elfogadni, hogy nem tudjuk befogadni? - A mesék útja mindig könnyebb… - Pedig: „A meséhez mennyi bizalom kell, / hogy kavics-mód sok legyen a kincs, / és a mondott rózsa illatozzék, / és nyisson az álmodott kilincs.” - A legtöbben csak ezért a bizalomért tudnak, bírnak, akarnak létezni… A lényeg: hogy minden egyszerű legyen, mint a kétszer kettő… - Milyen jó lenne, ha én is így tudnék gondolkodni. Ha én is csak így látnék mindent… De én már csak arra rendeltettem, hogy jöjjek és lássak. Mégpedig színről színre. És igazán (mélységében, fájdalmában) megértsem azt, amit Anatole France meséjében a bölcsek egyetlen mondatba foglaltak a mindent tudni kívánó maharadzsának: „a világ bonyoult.” - Igen, herceg… A világot leíró képlet nem a kétszerkettő. A világot leíró képlet a Mandelbrot-halmazt leíró képlet. Aki titkát vallatná, aki mélyére hatolna, úgy jár, mint Aronofsky Píjének főhőse… És még az Aphex Twin vagy Clint Mansell soundtrack-je sem mentené meg attól az őrülettől… - Hát jelentem, én megpróbáltam. Bemászni Einstein képletébe, ahogy Timothy Leary javasolta. Ráadásul tök tisztán, mindenfajta tudatmósodsító nélkül. És az a helyzet, hogy bár nem volt akármilyen (ego)trip, azóta sem jöttem helyre. És talán soha nem is fogok, amíg Te ki nem tárod nekem a Pinát, Melyet Nekem Dédelgettél… - Addig pedig be kell érnem a szédületes távlatokkal, amelyeket a Teremtés kínál. Például, hogy „Te is lehetsz állampolgár, / adóalany vagy kedves hallgató, / mélyen tisztelt egybegyűlt, / vagy peres fél, vagy nyájas olvasó.” Meg, „hogy fizetéskor” meghívhassak „egy feketére (…) majd néha egy kolléganő”-t (Hogy le is szopjon utána? Álmomban, meg az ejakuláció előtti képzelgéseimben. Talán…) - „S ha mégis úgy érzed, / hogy pocsék az életed, / nevemet hiába szádra ne vedd...”

Kimondottan-kimondatlanul is irritálónak tartom azt, ami ma „Kádár-korszak-diskurzus” címén folyik. Ja. Eléggé. – Mert mégis minek nevezzem azt, amikor ezek a takonypóc véleményvezérecskék akarják megmagyarázni, hogy az milyen egy sötét diktatúra volt és a komcsik milyen aljas elnyomásban tartották a népet. Soha életükben nem szembesültek olyan dilemmákkal, amilyenekkel a korszak emberei. Nekik nincsenek gátlásaik vagy erkölcsi fenntartásaik az aljassággal szemben – mint ahogy ama harminchárom esztendő még legaljább emberének is volt romlás-útja, tehát volt honnan lesüllyednie, vagyis a könnyebb nehézkedés felé elmozdulnia. Mert hisz: „Az elaljasodásnak minden kedvezett, és semmi egyéb nem volt, mint elaljasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.” - Hát jelentem Önnek, Hamvas Béla Úr, aki mindezt a hatvanas évek elején megírta: azóta győzött is a forradalom, meg jöttek is. Már a magyarok. Tudja Ön: akik olyan csupa nagybetűvel azok. Spirótól meg közben azt is megtanultuk, honnan... - S íme: most már megjöttek, mert kétségkívül itt vannak. És nem: nem azok a szerencsétlen skinhead-srácok, akiktől a valóságtól szánalmasan elszigetelődött „demokratikus ellenzék” olyannyira rettegve féltette a saját kis hatalomátmentését a rendszerváltás után, hogy nem átallott Göncz-beszéd alá közbekiabálásokat hamisítani. A nagy büdös francokat. - Ezek eminensek, és jól fésültek. A Közmédiába tódulnak, mint „a kívánalmak célszerű dalnokai, igény szerint”. És előadják, hogy az elaljasodottak nem magyarok, a nem-elaljasodottak pedig csak az igaz magyarok. Márpedig Hamvas már megírta ugyanott, hogy „nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösökre hárítani.” De főleg nem azt, ahogy ezek a kis senkik apáik és nagyapáik harcát adják el. Vagy inkább az ő megalkuvásukat leplezik? Fene se tudja… - A cél így is, úgy is: egy. Jó belépő valamelyik államtitkárság, vagy minisztérium, vagy intézet zsíros-bársonyos állásához – pinához, pénzhez, prosperitáshoz. De ilyen áron ez már nem lealjasodás, hanem maga az aljasság. - A lealjasodásban mindig van valami tagadhatatlanul nemes vonás. Még a legotrombábban is. Igen: még a Kádár-korinak is megvolt a maga szexusa – l. Gazdag Gyula „Elveszett illúziók” című hiánypótló moziját. (Amely Spiró szövegkönyvéből készült… Hoppá!) - De ennél a fajta önmagáért való, minden nemeset eláruló aljasságnál semmi sem lehet fonnyadtabb és aszexuálisabb. - Fúj!

Ullein-Reviczky Antal a sokoldalú diplomata prototípusa volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy egyszersmind zseniális őstehetség, ha a média befolyásolásáról volt szó. Pedig eredetileg „csak” külügyér volt – de lám, ismét beigazolódik: nincs sokoldalúbb ember a diplomatánál, mert neki egy kicsit mindenhez értenie kell. Még pedig nem a fecsegő felszínéhez (bár látszólag ő csupán élre vasalt nadrágban, élre vasalt jellemmel és modorral demonstrálja hazája ősi erényeit) – hanem a hallgató mélyéhez! És Ullein-Reviczky pontosan tudta, hogyan befolyásolja a felszín hullámmozgásait, ahhoz, hogy azok a mélyben aztán a megfelelő hatást keltsék. Vagyis, hogy hogyan irányítsa egyszerre a sajtó földesurait, béreseit és napszámosait. Bámulom ezt a csodálatraméltó figurát, aki 1938 és 1943 között döntő, sőt, múlhatatlan hatással volt a magyar média arculatára és az 1938-as sajtótörvény, az első zsidótörvény jegyében felállított sajtókamara és ezernyi más rendelkezés nyomán megvalósított háborús cenzúra belső dinamikájára. Ahogy regényeket rendelt meg a szlovák-magyar barátságról a Slovenska Jednotától s egyszersmind Szlovákiát gyalázó cikket Milotay Istvántól. S mindezt a háború szeszélyes logikájának és az aktuális erőviszonyoknak engedelmeskedve. - De Ullein-Reviczky elsősorban mégiscsak egy opportunista fasz volt. És micsoda őstehetsége a behatolásnak! - Gyönyörű például, amilyen mesterfogásokkal háttérbe szorította Antall István propagandaügyi tárca nélküli minisztert, aki Gömbös valahai sajtófőnökeként és valódi öreg rókaként elképedéssel figyelte, ahogy kiveszik a kezéből a gyeplőt. 1943-ban, a doni áttörés napjaiban tette az utolsó kísérletet arra, hogy azt valahogy visszavegye riválisától, aki minisztériumi és külügyi sajtófőnökként, és Kállay Miklós miniszterelnök bizalmasaként szinte érinthetetlen volt. Antall ott nézte be a dolgokat, hogy, amikor meghirdetett egy rendkívüli sajtóértekezletet a rendkívüli helyzetre tekintettel, Ullein-Reviczky már fél éve kézi vezérléssel irányította a sajtót a saját főszerkesztői értekezletein, amelyeket akkor hívott össze, amikor csak akart. Pardon: amikor csak úgy kívánta a helyzet. Hát a helyzet most úgy kívánta, hogy Antall húzzon el a picsába. Ullein-Reviczky ezért gyorsan, sebtiben összekapott egy újabb ilyen mítinget, ahol kijelentette, hogy ez lesz az a szimpozion, amiről Antall beszélt – és kiadta a saját direktíváit. Szabotázs volt ez a javából! - De hősünk nem lett volna önmaga, ha nem tette volna fel az i-re a pontot egy kreatív riposzttal. Az év áprilisában ugyanis egy sajttájon elhangzott felé a következő kérdés: átveszi-e a propagandaminiszter hatáskörét, ami a sajtót illeti (a szíves érdeklődést nyilván ő rendelte meg). Nos, a válasz a következő volt: „Antall Istvánnal a legteljesebb összhangban állónak érzem magam. Isten őrizzen meg, hogy valamit elvegyek tőle, őneki viszont szívesen adnék többet, de neki nem kell.” - Ezt hívják eleganciának. Ez az, amit a Lázárok és Rogánok sosem fognak megtanulni… - Ullein-Reviczky ősszel már Stockholmban képviselte az ország érdekeit.

Rájöttem, mit keresnek. Istent. Ő kell nekik. És még csak nem is az újszövetségi Krisztus. Bár Krisztus kéne nekik! Krisztusban jó vagyok. Viseltem én már töviskoronát úgy, mint Weöres Sándor,. Hogy „kínom olyan kerek égi tiszta”, mert „nem véges kín, mint vágott libáé, / határtalan, mint a termő tájé.” - Nem találkoztam még olyan keresztény puncival, sem a Pázmányos díszpicsák (oh, atyám), sem a bozótos apácák, sem a szektás fogtündérek között, aki megértette volna, mit is jelent ez. A vicces az, a keresztény nőkkel kapcsolatban, manapság, hogy fogékonyabbak a fosra, a sztárhírekre meg a pletyire, mint a társadalom bármelyik jól körülhatárolható csoportja. Hol van már az a méltóságteljes, áhítatos tekintet, amely ott ragyog a gótika Máriáin, Szent Cecilliáin vagy magyarországi Szent Erzsébetein? Nemcsak arcukon, egész lényükön, örök bizonyságként, elmondhatatlan értékű lelki-szellemi elhivatottságként. - Nem! A puncik az Ószövetség istenét keresik. Azt a faszt, aki gondol egyet, és elpusztít egy várost, csak azért, mert ott túl sok a buzulás, meg az anális szex. Aki a „Bibliát is jobban tudja”, meg „a nőkkel is jobban durva”. Azt a douchebag-et, aki álmait „egy pipettából /” szemére „ejti / minő mámor / s míg” játszadozik „a kilinccsel / az ajtón túlról hív, csilingel...” - egy mitológiába ágyazza mindnyájunk, minden férfi mohó pinafüggőségét, ami rugalmasságról, stabil anyagi körülményekről és arról szól, hogy, bár most még szar, de ha meghozzuk a kellő áldozatokat, a következő év már a nemzeti együttműködés sikeréve lehet… - Ha meggondolom, ez nem is az ószövetségi istenre emlékeztet, akiben mégiscsak van egy gyerekes szeszélyesség – sokkal inkább a találékony pszichopatára, akit Mephistonak hívnak. Vagy Lázár Jánosnak. Tök mindegy. Akinek nincsenek érzései, ezért aztán úgy játszik másokéival, ahogyan akar. Tudja, mikor van itt az ideje a lesújtásnak, és mikor a felemelésnek. Mikor a vetésnek, és mikor az aratásnak. Vagyis, hogy konkrétak legyünk: hogy mikor melyik szöveget kell bedobni. Melyiket a randi kezdetén, melyiket második alkalommal, és melyiket akkor, mikor már nem lehet tovább várni. - Az Isten nevű szadista pszichopata pöcs valami ugyanilyet művel velünk. Folyton belengeti azt a kurva mézesmadzagot, aztán a végén mégiscsak megszívjuk, mint a Mézga család... - Most sírjam el megint, ezeregyedszerre is, hogy „bukj föl az árból hirtelen / ne rántson el a semmi sodra...”? - Vagy, hogy: „megcsaltak, nem szerettek, / csaltál, s így nem szerethetsz”? - Nem. Mert „A bűntelenség vétek / hisz hogy ily ártatlan legyek / az a pokolnál jobban éget...”

Hát akkor viszont „Segíts rajtam uram, / Megpihenni, megpihenni / Segíts rajtam uram / Időben gonosznak lenni...”

Talán azért nem találok senkit, aki el bírna viselni, mert tényleg a halállal vagyok eljegyezve. Sokszor volt ilyen érzésem. S létezésemet annyira abszurdnak éreztem közben, hogy szavakat sem találtam rá. De ha valóban így van, miért vannak mégis, akik az életet látják bennem? Miért látnak mégis elég életre valónak, hogy megtiszteljenek a rokonszenvükkel? Bizalmukkal? Sőt, egyesek még tiszteletükkel is? Nem tudom, mit hallanak ki a hangsúlyaimból, amit a többiek nem. Talán csak a szépségem bódítja el őket. De miért, hogy ilyen elviselhetetlenül szép vagyok, ha nem élhetek a hatalommal, amit a szépségem ad? Miért kell élnem, ha nem ÉLHETEK? - Babits Esti kérdése „forró hideg dadogása” ahhoz a dilemmához képest, amit én kaptam a nyakamba. - Ítéltessem meg már végre! Vesszek el, dicsőüljek meg, éljek párjaként – mit bánom én! Csak leljem meg végre a nyugalmamat. És az a hozzám és a nyugalmamhoz illő oldalamon pihegő kis jószágot. Ha pedig nem lelhetem meg, hát vesszek el a picsába. Azaz, legyen úgy, ahogy egyszer-kétszer már elképzeltem, és hadd fulladjak meg a halál angyalának bódító, mohó, peckes kis csöcsei között. Az sem baj, ha nem olyan kicsik…

Aligha van nyomorultabb örömforrás.Bár mesélhetnék én épp eleget a nyomorult örömforrásokról… De mégis: amikor megállsz a tükör előtt, és látod, ahogy a tapadós futónaciban kirajzolódik a farkad bizonytalan kontúrja… Szóval az jó. - Volt idő, mikor nem hittem volna, hogy valaha tapadós nacit fogok felvenni. Ez viszont már a dolog kevésbé nyomorult oldala. Mind a mai napig nem értem, miféle misztika játszott közre abban, hogy azt a 35-45 kilót sikerült leadni. - Persze: mások többet is le szoktak. De amilyen nyomás alatt akkoriban voltam, és amennyire egyedül éreztem magam… - Persze az is hozzátartozott, hogy azt hittem: ha lefogyok minden hirtelen király lesz. Hát nem lett. Én viszont erősebb lettem, testben és lélekben. Még ha az örömforrásaim ugyanolyan nyomorultak is maradtak…

Scharle Antal és a harmincmilliós Magyarhon. A részleteket még nem tudom, mert a szappanopera további edpizódjai nagy valószínűség szerint a zsámbéki lélekösszeírások 1842-őt meglőző vagy követő köteteiből hámozhatók ki – amelyekkel még nem volt dolgom. Ami biztos: a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei falu 31 éves tisztes sváb polgára, Anton Scharle, akinek már volt egy 26 éves magyar felesége Jelli Rozália néven az 1830-as évek végén vagy az 1840-es évek elején nem átallott magának lopni egy másik nőt, mégpedig az egyik szomszédos háztartásból. Egy 53 éves, kétgyermekes özvegyet, akit Ersching Annának hívtak. Ha eszembe jut rég nem látott A. barátom véleménye, aki már húszas évei pelyhedzső hajnalán is magabiztosan nyilatkozta, hogy „a jó nő 40 felett kezdődik”, valahol mélyen meg tudom érteni, főleg így tavaszvirágzás idején és szintén a harmadik iksz környékén, hogy Scharle Antal colonus fejében (és minden bizonnyal nem csak ott) valami igencsak eldurrant Gábor Áron rézágyúi előtt egypár évvel. Nade, könyörgöm: mi lesz így a nemzetkarakterisztikával, éppen a nemzeteszme kiforrásának hajnalán, midőn Széchenyi és Kossuth a Kelet népe vitába vagynak beleragadva és csak két évet kell várni, hogy a magyar mindenestül államnyelv legyen a Kárpátok karéján belül (ami a szintén ébredező nemzetiségek látványos nemtetszésével találkozott)? – mondom, mi lesz így a nemzetkarakterisztikával, feleim, midőn egy preczíz, békés, szántóvető sváb ember asszonyt lop magának sztyeppei módra, miközben már van neki egy? - „Barbár táj barbár szóra kapatja a szám...” - panaszolja búsan Janus Pannonius a halovány holdfénynél a narni Galeottonak Itáliából hazatérve és mintegy négyszáz évvel előtt. - Az öntudatos sváb Antonius Scharle azonban nem sírdogált: asszimilálódott. Rákosi Jenő századfordulós vágyálma a harmincmilliós Magyar Birodalomról ismét felparázslott lelkem katlanában…

Megint reggel és futás. A Genesis ma egyszerűen elviselhetetlen. Tele van energiával, de tömény fájdalom tavasszal ennyire kiéhezett zenét hallgatni. Ha én is Phil Collins lennék, persze már most, hétkor befaltam volna vagy harminc puncit reggelire. Így könnyű megírni egy Mamát. De kibaszott veszélyes ilyen zenét hallgatni, mikor a Gellért-hegyen rávetnéd magad az első kiscsajra, aki szembe fut veled. (És ezt ők egyébként pontosan látják a szemedben.) - Úgyhogy inkább Audiomachine. Ez való a futáshoz. A királyi utak zenéje. Az arany ösvények zenéje. Az epic műfaj egyik csúcsa. - Azt hiszem tegnap este jött ki az új Trónok harca. Cefetül sok dolgom lenne, de erre a zenére istentelenül rímelne. Ezt az érzést szeretem, ilyenkor érzem magam mobsternek, férfinek, harcosnak... Királynak... – a Genesis a legfájdalmasabb és legéhesebb oldalamat szaggatja most fel.

Sosem felejtem el azt a csetnikpofát. A szerb azt mondta Danny Dyernek, hogy „őket egyáltalán nem érdekli a foci. Nekik megvan a maguk játéka a lelátón.” Futballhuligánokra, és pláne balkániakra hivatkozni klasszikusok helyett nem elegáns – de na, egy kicsit mégiscsak így vagyok a hírportálokra való kommenteléssel én is. A hírek nem érdekelnek – a közösség az, ami számít. Pedig ez csak képzelt közösség... Megkérdezném erről Benedict Anderson véleményét, aki a nemzetről állította azt, hogy az is csak illuzórikus kollektíva, de sajnos tavaly már meghalt. Vagy az már idén volt? „Összekeverednek a fejemben féldecik s kormányzatok…”

2. Látom, hogy a BGF-en végeztél… Rólad meg azt, hogy a Corvinuson tanulsz. De milyen gecire kiélt fejed van már! - Az Ildikó meg olyan unalmas és középszerű, és egyáltalán nem érzem azt, hogy szerdán jön majd a megváltás, vagy, hogy ő lesz majd a Personal Jesus. Eleve dohányzik, és azt utálom, mint a szart. Anyukám abba halt bele, apám ezzel szenved hatvan éve. Lehet, pont azt jelképezed, amiből ki akarok törni… - Na mindegy. Tavasz van és nagyon kéne a pinátok, de hány randit kéne még végigszenvedni azért, hogy végre megkapjam? - Meddig kell még, hogy megfussam ugyanazokat a gyűlölt köröket, eredmény nélkül? - Közvetlen mélységeket szeretnék megtapasztalni veletek, de ti a követelőzésetekkel nem könnyítitek meg a dolgomat. Zárkózottak vagytok, pedig én csak a vállatokat szeretném megfogni, vagy a fületekbe suttogni valami mocskosat arról, milyen kéjjel nyalogatnám a puha kis talpatokat. De ti mindjárt passzív agresszívak lesztek, és ezt rohadt nehéz így. - Picsába. Megint kurvázni kéne, mert azok semmire nem mondanak nemet - de azt meg nem lehet, mert tartalékolok. Így leszek egyre elbaszottabb, az a fránya kapcsolati háló meg lassan leépül, ha így folytatom… - Nem lehet ezt így. - Na most a Dóri visszaírt. De minek, ha aztán meg nem válaszol… Egyen gecit takonnyal élete utolsó napjáig a tinder összes fejlesztője, de most már tényleg!