Bizánci zenét hallgatok. Megszentelni, átszellemíteni volna hívatott a munkát. És valóban meglepően gyorsan dolgozom. De közben mindig eszembe jut, hogy igazán nem érzem szépnek. A hanglejtés, a „prozódia”, a mély ortodox hangszín – ezek távol állnak tőlem, akinek a zenére való ránevelődése már önmagában is a Ki nyer ma rövid operabetéteivel és szalagos hangkazettára kimásolt Beatles-albumokkal kezdődött. - Túl könnyűnek találtatok a középkor nagy súlyaihoz képest? Túl kevés vagyok, hogy megértsem azt a szent örömöt, amit ezek a vallási himnuszok hordoznak? Túl poppos vagyok én ehhez az egészhez? - Meglehet. Meglehet, hogy ha találkoznék Ruysbroeck-kel, vagy Psellossal, Clairvaux-i Szent Bernáttal vagy Canterbury Szent Anzelmmel, nemcsak a nyelvi akadályok idéznének elő komoly kommunikációs zavart köztünk, s nemcsak a személyiségemből áradó eleven taszító erők. Egyébként is annyi mindenen elcsúszhatnánk.,, - A középkor mélytengereinek életformái idegenek számomra, mert nem tudom átélni az életbefogadás azon igénytelenségét, egyszerűségét és leplezetlenségét, amit a kor embere. Felkavaróan egyértelmű volna minden, amit mondanak: mert nem lepleznének el semmit, nem finomkodnának, nem kertelnének, ami a világról alkotott véleményüket illeti… (A szép szavakat a Teremtő és a Teremtés méltatására tartogatnák.) - Talán ez az oka, hogy ezt a zenét sem érzem szépnek. Az esztétikám a barokkon és a pozenén formálódott, nem a gótika előtti kor leplezetlen önazonossága nevelte. Akkor nem használnék amúgy sem ilyen félrevivő, túlcifrázott szavakat, mint az „esztétika”… - Akármennyire is igénytelen és lemondó legyek ugyanis a mai kor törtető kis senkijeihez képest, bizony könnyűnek, bizony cifrának találtatok én e szent megéléséhez képest… - És ne felejtsük el, hogy a cifra egyébként kurvásat jelent a régi magyar nyelvben. Pázmány még sokat és sokakat ostorozott vele…