Aki kíváncsi, hamar megöregszik. (Én már csak tudom, mert kibaszott hamar öregedtem.) - Aki minden ajtón beles, minden titkot meg akar tudni és mindig csak „jelentést kutat jelenségben”, az előbb-utóbb szembesülni fog olyan dolgokkal is, amelyekre már nem tud reflektálni. (Még ha olyan reflektálás-mániás is, mint én.) - Mert annyira ijesztőek, nehezen értelmezhetőek vagy zavaróak. Halálos és feloldhatatlan misztériumok ezek, amelyeket nagyon nehéz szavakba önteni és amelyek bolygatását nem véletlenül tiltották régen a vallások… - Az ember is hajlamos félrehajítani őket. Csakhogy azok nem tűnnek el: ott maradnak a személyiség mélyrétegeiben, feldolgozatlanul. És ott keringenek „a szív körül félhomályban”, mint a „tervek, amit eltett télre. Hogy kéne, de aztán mégse. Hogy kéne, de aztán nem.” - Az ilyen reflektálatlan, feldolgozatlan információ ráadásul egy idő után elér egy kritikus tömeget és szépen lassan kibaszott nyomasztóvá válik minden. Már az is megkérdőjeleződik, ami nem reflektálatlan és feldolgozatlan. És aztán jön a depresszió és vele az unalom, a bénító fájdalom és létundor egy mocskosul ütős keveréke. Az ilyenektől gyűlnek a szarkalábak, a ráncok, romlik a fog, roncsolódik az érfal, lyukad ki a gyomor…- És ha ezek a dolgok nem öregítenek, akkor nem tudom, hogy mi a faszom az, ami igen.