Jaj, a lábam, Jaj, az orcám odavan! Benga állat megrugdosott csúfosan! // Átkozott a görcsös fasza, s pofája, átok szálljék kínjaimért házára! // Csábítólag kandikált a punci rám! Bár nem látszék, lelkemmel én láthatám. // Miért ád az isten ilyen kagylócskát? Miért, kérdem, ha ő biz nem nékem ád? // S megfogdosám, kérdem már én, fenekét? Oda nyúlék, hová tán nem illenék? // Átugrottam a palánkon? S átesék? Nem – mondhatom, csúnyálkodni nem merék! // Csak lelkemnek fájdalmit eldalolám – no, hogy nagyon szép hangval, nem mondanám! // De tavasz van, s lyányka biz nem szopogat – nem hagyhatom parlagnak már faszomat! // Ráordíték a szép lyányra, reá biza! – öt korsó ser gyomromban már benn vala. // S éhgyomorra döntém le a korsókat – hát bizony, jajj, lett is ebből haddelhadd! // Nem mondanám, nem bizony, hogy csendesen, visszakiált benga állat kedvesem! // Visszakiált, hogy: „elég lesz, anyádat!” - s úgy kapott fel a sörpadról, mint állat! // Aztán biza, többre nem emlékezék, csak hogy arcomra s lábamra suhinték // Oly ügyesen dolgozott az öklivel, hogy monokli nem marada s semmi jel. // Biz semmi jel nem marada utána, csak lelkemben feloldhatatlan hála. // Midőn szólnék, barátim, lefogátok, mert ajkimról záporozott az átok. // Köszönöm azt néktek, drága barátim! – Ha rajtam áll, tán ott hagyom fogaim. // Ott hagyom biz, az vigalmi negyedbe' – mert az állat ki rúgdossa ott helybe'! // Nade Isten majd megveri helyettem, veretlenül nem hagyja azt, ígérem! // Mert tudja jól azt az isten (s barátok) – punciéhség milyen igen nagy átok!

Nem gyógyítja, nem biza azt semmi sem, csak széplánynak combjai közt lenni benn!