Nem vagyok benne biztos, hogy nem kéne lefuttatnom egy vasalást a fehér ingemen. - A szükséges frissítések ugyan nagyjából telepítve vannak, de sosem árt, ha az ember a rendelkezésre álló legújabb verziót tudja villantani. Hiszen az arculati elemek korszerűsége és eleganciája fontos eleme a menedzsmentnek. És éppen elég, hogy a deichmannos bőrcipőmet kicsit hanyagoltam, máris feltűntek rajta a repedések. Aztán dörzsölhetem én bármilyen faja angol vagy olasz kencével, azokat a ráncokat már a lottófőnyeremény sem fogja kisimítani… - Milyen ironikus, hogy a mi nemzedéki élményeink reklámokból táplálkoznak! Bátran hivatkozunk a jó szándékú sportszeletes fekára, aki a kilencvenes években mindig úgy segített a kövér mediterrán pasasnak, hogy végül csak még nagyobb kulimászba lökte bele. Vagy a Mentoszra, ami közismerten fressmékör (Főleg, ha kóla lájttal keverik, mert az átsegít a túlvilágra.) A L'Oréal-ról pedig már akkor tudtuk, hogy megérdemeljük, mikor még jóformán azt sem értettük, hogy mi az. - Sőt, mi nem csak hivatkozunk. Nekünk tényleg van az a pénz, amiért korpásodik a hajunk. A kérdés már csak az, hogy a mostani állásinterjún járok-e olyan sikerrel, hogy nemsokára ismét zsebre vághassak némi elfogadható mennyiségűnek mondható korpát. Dellát. Suskát. Lóvét. Lekvárt… - „Megtanultuk mi már ezt a harcot...”: szexi mosoly, magabiztos és határozott fellépés. Nem elővenni a farkadat a rossz pillanatban és ellenállni a topgun-os napszemüveg kísértésének, ami semmiképpen sem fog jó benyomást tenni az amúgy állati buzis hangú háeres csávóra… - Ja, nem. Ennyire Barney Stinsonok azért nem vagyunk.