Az emberbe valahol beléplántálták. Vagy beleütötték a chipbe, még a gyárban. Vagy előadta nekünk a Teremtő, a mennyekben, a leszületési ügyosztály előtt. - Teljesen mindegy, hisz éppúgy sejtelmem sincs, hogy hol történhetett, s a létezés melyik preventív síkján realizálódott. De tény: mi mindig a kétszerkettőt keressük a teremtésben. De mi a fasznak?! - Miért van az, hogy nem tudjuk elfogadni a világot olyan bonyolultnak, amilyen? Talán mert képtelenek lennénk elfogadni, hogy nem tudjuk befogadni? - A mesék útja mindig könnyebb… - Pedig: „A meséhez mennyi bizalom kell, / hogy kavics-mód sok legyen a kincs, / és a mondott rózsa illatozzék, / és nyisson az álmodott kilincs.” - A legtöbben csak ezért a bizalomért tudnak, bírnak, akarnak létezni… A lényeg: hogy minden egyszerű legyen, mint a kétszer kettő… - Milyen jó lenne, ha én is így tudnék gondolkodni. Ha én is csak így látnék mindent… De én már csak arra rendeltettem, hogy jöjjek és lássak. Mégpedig színről színre. És igazán (mélységében, fájdalmában) megértsem azt, amit Anatole France meséjében a bölcsek egyetlen mondatba foglaltak a mindent tudni kívánó maharadzsának: „a világ bonyoult.” - Igen, herceg… A világot leíró képlet nem a kétszerkettő. A világot leíró képlet a Mandelbrot-halmazt leíró képlet. Aki titkát vallatná, aki mélyére hatolna, úgy jár, mint Aronofsky Píjének főhőse… És még az Aphex Twin vagy Clint Mansell soundtrack-je sem mentené meg attól az őrülettől… - Hát jelentem, én megpróbáltam. Bemászni Einstein képletébe, ahogy Timothy Leary javasolta. Ráadásul tök tisztán, mindenfajta tudatmósodsító nélkül. És az a helyzet, hogy bár nem volt akármilyen (ego)trip, azóta sem jöttem helyre. És talán soha nem is fogok, amíg Te ki nem tárod nekem a Pinát, Melyet Nekem Dédelgettél… - Addig pedig be kell érnem a szédületes távlatokkal, amelyeket a Teremtés kínál. Például, hogy „Te is lehetsz állampolgár, / adóalany vagy kedves hallgató, / mélyen tisztelt egybegyűlt, / vagy peres fél, vagy nyájas olvasó.” Meg, „hogy fizetéskor” meghívhassak „egy feketére (…) majd néha egy kolléganő”-t (Hogy le is szopjon utána? Álmomban, meg az ejakuláció előtti képzelgéseimben. Talán…) - „S ha mégis úgy érzed, / hogy pocsék az életed, / nevemet hiába szádra ne vedd...”