Talán azért nem találok senkit, aki el bírna viselni, mert tényleg a halállal vagyok eljegyezve. Sokszor volt ilyen érzésem. S létezésemet annyira abszurdnak éreztem közben, hogy szavakat sem találtam rá. De ha valóban így van, miért vannak mégis, akik az életet látják bennem? Miért látnak mégis elég életre valónak, hogy megtiszteljenek a rokonszenvükkel? Bizalmukkal? Sőt, egyesek még tiszteletükkel is? Nem tudom, mit hallanak ki a hangsúlyaimból, amit a többiek nem. Talán csak a szépségem bódítja el őket. De miért, hogy ilyen elviselhetetlenül szép vagyok, ha nem élhetek a hatalommal, amit a szépségem ad? Miért kell élnem, ha nem ÉLHETEK? - Babits Esti kérdése „forró hideg dadogása” ahhoz a dilemmához képest, amit én kaptam a nyakamba. - Ítéltessem meg már végre! Vesszek el, dicsőüljek meg, éljek párjaként – mit bánom én! Csak leljem meg végre a nyugalmamat. És az a hozzám és a nyugalmamhoz illő oldalamon pihegő kis jószágot. Ha pedig nem lelhetem meg, hát vesszek el a picsába. Azaz, legyen úgy, ahogy egyszer-kétszer már elképzeltem, és hadd fulladjak meg a halál angyalának bódító, mohó, peckes kis csöcsei között. Az sem baj, ha nem olyan kicsik…