Todd Haynes 2007-ben csinált egy filmet Bob Dylanről, amiben Bob Dylan valójában ott sem volt Talán ezért lett I'm not there a címe, nem mondjuk Like a rolling stone. Hogy értsük, miről van szó: nyolc-tíz különböző figura között osztotta szét a passzív-agresszív énekmondó jellegzetes tulajdonságait és az egyes korszakai által behatárolt különböző én-darabkáit. Ám nemcsak a hatvanas évekbeli folk-beat felemelkedést, amiről általában Dylant ismerni szokás, hanem például a hetvenes évekbeli vallásos vonulatot is bevonta a cselekménybe. Épp ezért az eredmény egy óriási posztmodern szőttes lett, ami emészthetetlen annak, aki nem ismeri az életművet. - Ez a mozi jutott eszembe tegnap az új Warcraft-filmről, ami szintén érthetetlen zűrzavar annak, aki nem játszott az 1994-es orkhentelős játékkal (a legeslegelsővel, ami megnyitotta az utat a továbbiak végtelen sora előtt). Mert ugye az alapján készült. Hát jelezném, én például kurvára nem játszottam. És sérelmezhetném is a dolgot, ha akarnám. Csakhogy itt kurvára nem a sztori volt a lényeg: mert a látvány, Ramin Djawadi zenéje és az a lelkesedés, amivel minden egyes képkockát mívessé és a játékok kidolgozottságához méltóvá formáltak, engem is elragadott. Lehet, hogy csapnivalóan rossz film volt, de a kritikusaival szemben kimondhatatlanul elegánsnak, izgalmasnak találtam és a végére határozottan hangulatba hozott… - Érdekes, ahogy a mai ember többnyire mindig jelentést kutat jelenségben, ha vászonra álmodott történetek fogyasztásról van szó. Ahelyett, hogy csak mélyen magába szippantaná az atmoszférát és kikapcsolná az agyát. Miért megy ez olyan könnyen, amikor például a catchy számok botrányosan szar szövegeiről van szó? - A film, mint olyan, azért nagyszerű dolog, mert, ha nem valósul meg benne a tartalom és forma áhított egysége, akkor is lehet kurva jó a hangulata vagy odabaszós a zenéje. És azok is simán elvihetik a hátán. Sőt, szerencsés esetben a csöcsök is elegendőnek bizonyulnak. Főleg, ha pornóról van szó...