Náponáj. - Már nem tudom, hogy melyik hatvanas évekbeli megasláger szövegét alakítottam át így. De négyévesen, amikor az ember amúgy is halandzsanyelven próbálja magáévá tenni a világ tényeit és jelenségeit, nem olyan meglepő, ha a saját verbális kontextusába helyezi át a számára érthetetlen angol textúrát... - Dali egyszer valami olyasmit írt, hogy ő csak olyan könyveket olvas, amiket nem ért, mert amit nem ért, azt ezerféleképpen értelmezheti. És, amit ezerféleképpen lehet értelmezni, ott csak kiválaszthatsz magadnak egyetlenegyet, az ezerből. Míg ha valaminek csak egyetlen jelentése van, az úgy már nem is túlságosan érdekes. - Hát erről szól a "náponáj". És erről szól négyévesnek lenni. És ezért szar felnőni, mert a végtelen számú lehetőségek közül végül szépen lassan ki kell választani egyet. És azt végigcsinálni. És ez az egész így már nem annyira buli. Izé... Nem náponáj.

Isapostolos. - A népnemzeti elmebaj rendszerváltás utáni túláradása idején, Arvisurán innen, de már Badiny-Jós "Jézus pártus herceg"-elméletén túl, a magyar dilettantizmus felkent főpapjai arra verték büszkén a mellüket (s talán nemcsak azt), hogy Szent István és utódai apostoli uralkodók voltak, és, hogy ez micsoda kivételesen nagy dolog... - Pedig ha ezek az illetékesek kicsit elmélyedtek volna a téma szakirodalmában pontosan tudnák, hogy Szent István úgy került ebbe az egyébként nem nyugati-keresztény, hanem ortodox kontextusba, mint Pilátus a krédóba. - Mert bármennyire is nagy volt a mi Stephanus rexünk, s akármilyen áhítattal is nevezték kortársai "a legkeresztényibb uralkodónak", az isapostolos címét például a szerbiai Szent Száva is viselte (a magyar nacionalizmus ezt a békát nem biztos, hogy lenyelné). Vagy japán ortodox püspöke a 19. század végén, aki egyébként Miklós névre hallgatott... - Bár tény, Mária Magdaléna is. És Szent Patrik is. És Ciril, illetve Metód is. - Szóval István összességében egy meglehetősen sokszínű közösségbe került be, amely 2000 év mintegy 20 személyiségét foglalta magába. De épp e klub tagfelvételének rapszodikus kritériumai mutatják igazán, hogy ez nem valódi érdemei elismeréséről szólt, hanem tisztán politikai-ideológiai megfontolásokat tükrözött. Bizáncnak nagy szorultságában szüksége volt ránk a bolgárok leveréséhez, és ennek egyik jelképes jutalmát képezte az említett cím... - Valahogy úgy őrizgetjük mi az effajta felemás értékű elismeréseket, mint a hadirokkantak az első világháborús kitüntetéseiket. Pedig nem érnek azok többet egy koronánál. És pont ez az: hogy nem a "Szent"-nél, hanem az emlegetett világégés után inflációba taszított hazai váltópénz kiscímletű érméjénél. Jó volna nem összekeverni a kettőt…

Talán azért sem érezhetjük át igazán a régebbi korok levegőtisztaságát (s éppúgy szennyes kipárolgásainak bűzölgését), mert rituális tárgyaikról már lekopott a színezék. Ahogy az ókor és a középkor szobrairól, az azték főváros piramisairól és Benin kisplasztikáiról. Proust szerint az illat és a hangulat mindent túlél - de valójában csak akkor, ha akad egy Proust, aki megírja. Ha nem jelentkezik senki, aki az ízt és a zamatot megérzékítse, befogadhatóvá tegye - az íz és a zamat elillan, s ha a későbbi korok ízzel és zamattal akarják megtölteni a daliás idők képzelt színeit, az már csak zengő érc lesz és pengő cimbalom. De nem a rég hatóerejüket vesztett, szűkebb és tágabb piackörzetüktől egyaránt megfosztott eszmék vértől duzzadó és lüktető valósága...

Todd Haynes 2007-ben csinált egy filmet Bob Dylanről, amiben Bob Dylan valójában ott sem volt Talán ezért lett I'm not there a címe, nem mondjuk Like a rolling stone. Hogy értsük, miről van szó: nyolc-tíz különböző figura között osztotta szét a passzív-agresszív énekmondó jellegzetes tulajdonságait és az egyes korszakai által behatárolt különböző én-darabkáit. Ám nemcsak a hatvanas évekbeli folk-beat felemelkedést, amiről általában Dylant ismerni szokás, hanem például a hetvenes évekbeli vallásos vonulatot is bevonta a cselekménybe. Épp ezért az eredmény egy óriási posztmodern szőttes lett, ami emészthetetlen annak, aki nem ismeri az életművet. - Ez a mozi jutott eszembe tegnap az új Warcraft-filmről, ami szintén érthetetlen zűrzavar annak, aki nem játszott az 1994-es orkhentelős játékkal (a legeslegelsővel, ami megnyitotta az utat a továbbiak végtelen sora előtt). Mert ugye az alapján készült. Hát jelezném, én például kurvára nem játszottam. És sérelmezhetném is a dolgot, ha akarnám. Csakhogy itt kurvára nem a sztori volt a lényeg: mert a látvány, Ramin Djawadi zenéje és az a lelkesedés, amivel minden egyes képkockát mívessé és a játékok kidolgozottságához méltóvá formáltak, engem is elragadott. Lehet, hogy csapnivalóan rossz film volt, de a kritikusaival szemben kimondhatatlanul elegánsnak, izgalmasnak találtam és a végére határozottan hangulatba hozott… - Érdekes, ahogy a mai ember többnyire mindig jelentést kutat jelenségben, ha vászonra álmodott történetek fogyasztásról van szó. Ahelyett, hogy csak mélyen magába szippantaná az atmoszférát és kikapcsolná az agyát. Miért megy ez olyan könnyen, amikor például a catchy számok botrányosan szar szövegeiről van szó? - A film, mint olyan, azért nagyszerű dolog, mert, ha nem valósul meg benne a tartalom és forma áhított egysége, akkor is lehet kurva jó a hangulata vagy odabaszós a zenéje. És azok is simán elvihetik a hátán. Sőt, szerencsés esetben a csöcsök is elegendőnek bizonyulnak. Főleg, ha pornóról van szó...

Mint Pilátus a Krédóba, úgy került be mindig Werbőczy neve a nemzeti közérdeklődés homlokterébe. Pedig ez a köznemesi figura bíraként kezdte, és bíraként is végezte: csak néhány évig volt akkora tényező, hogy beleszóljon az ország dolgaiba, s akkor is csupán annyira, hogy egy köznemesi ellenállás vezéreként tudjon fellépni. De ott is csupán vakok között félszemű a király alapon: kizárólag jogi műveltsége emelte ugyanis ki a kortársak közül. Ezért bízták rá a Tripartitum megszövegezését is, ezért hitte azt a köznemesség Mohács előtt, majd pedig Szapolyai párthívei, hogy kancellárként, személynökként, miegymásként beválhat. De a dolgok további alakulásában csekély szerepet játszott: valójában nála sokkal nagyobb urak döntöttek a feje fölött. És így volt ez akkor is, mikor Buda 1541-es elfoglalása után a helyén maradt és a meghódolt keresztények bírája lett. Végül ott is nála nagyobb urak pecsételték meg a sorsát, hiszen az egyik lakomán azok, akik elégedetlenek voltak működésével, egyszerűen megmérgezték és slussz. - Úgy fest, Werbőczy artikulusait ezután is mindig az aktuális elitek artikulálták. Ezért nincs igaza Adynak, mikor a „híres úri pereputtyáról” beszél – mert nem az úri pereputty volt Werbőczyé, hanem Werbőczy az úri pereputtyé. És ezért van igaza Kornis Gyulának, amikor vagyonszerző kapzsiságára világít rá, mint életművének legfőbb kohéziós erejére. Hisz ezért van az, hogy minden látszólagos lázadó szerepköre ellenére egy kifejezetten rendszerbe korrumpálódott, mi több, joviális figuráról van szó, akit Szalay László nem véletlenül tart nyeglének és rövidlátónak, ha politikájára terelődik a szó. Werbőczy csak egy jogász volt, aki többet akart, és többet is kapott a sorstól, mint amennyit képességei alapján érdemelt volna. S épp ezért működését mindenki messze túldimenzionálta (őt magát is beleértve). Hármaskönyvét túl sokáig használta a magyar jog, mint hevenyészett alkotmánypótlékot. De épp ezért válhatott egy széles körben megvetett nemesi uralmi szisztéma jelképévé is, aminek ráadásul kultusztárgya lett. Szekfű Gyula is emiatt láthatta olyan hamis fénytörésben alakját, hogy: „Nincs ember, aki a nemzet életére oly hathatós befolyást gyakorolt volna, mint ő”. És Szekfű kortársa, egy Derkovits Gyula nevű kommunista festő emiatt ábrázolta Dózsa népének gyilkos mosolyú hóhéraként. - Donáth Gyula meg marcona tekintetű nagyúrként. Pedig azt, hogy 1908-ban felállítsák ezt a reprezentatív, vagy kétszeres embernagyságú szobrot az Apponyi téren (hogy aztán ezzel a morcos bácsival rémítgessék a kisiskolásokat), csakúgy nem érdemelte meg, ahogy azt sem, hogy ezt a kőtömeget aztán 1946-ban, mint a reakció folytonosságának jelképét, ledöntsék. De hát ez ellen csak úgy nem tehetett már semmit, mint, hogy a budai zsidó temetőben lelje meg végső nyughelyét, oda is éppen úgy csöppenve, mint ama júdeai helytartó a kereszténység egyik legfontosabb hitvallásába…

Kicseszett Level-diéta. Ekkora faszságot! Életemben nem híztam még semmitől annyira, mint a tejföltől (kivéve mondjuk azt a rövid időszakot, mikor chips-szel tömtem a pofámat). És miért autoejakulál minden önjelölt étkezésszakértő a kétszersülttől? - Nem hiszek a norbiapdétben, sem pedig a paleolitban. Az aktív életmódban hiszek. A cselekvés életprogramjában hiszek. A tevékenység szentségében hiszek. - A mai ember azért diétázik, mert nem érzi elég hasznosnak cselekvését. Vagy mert nem is érzi a cselekvését. Az függetlenül létezik tőle – kihelyezve, az ego valami külső raktártelephelyére. A munka többnyire csak ahhoz kell, hogy az ellenértékéből egy nagyot lehessen zabálni. - Pedig hát a nagy arcanum valahogy olybá föst, hogy legfőképpen és legegészségesebben akkor fogsz fogyni, ha lemondasz a zabálás akarásáról. Hisz minden fejben dől el, ahogy azt a divatközhely is megerősítheti… - „Köszönöm, ennyi elég!” - És mint a régi etikettben, a kést és a villát párhuzamosan fekteti tányérjára, jelezve, hogy az étkezésnek vége. Korunk embere ezt nem teszi meg: hisz ő folyton nasizni akar, meg amúgy is fél ilyen egyértelmű gesztusokkal lehatárolni cselekvésének idejét és formáját... - Korunk hőse minden pillanatban minden akar lenni egyszerre. Zabálni is – meg fogyni is. Márpedig, ahogy exfőnököm fia, Zs. jegyezte volt meg egyszer: ez pont úgy van, mint ahogy apám szokta mondani, hogy most akkor vagy szűz vagy, vagy baszol, mert a kettő együtt nem megy…

Tényleg ennyire szereti a faszt? - Ash, miközben húzogatja a bőrt (le-föl, aztán föl-le), végig, szinte megbabonázottan nézi a „folyamatot” - ahogy nevezni szokta a „történést”. Elkápráztatja, ahogy felágaskodik és megmutatja, az az isteni kis teste mennyire vonta magára az osztatlan figyelmét…. - Lehet, ezért lett belőle az, ami. Persze minden nő kurva - kivéve az aktuálisan jelenlevőket, édesanyjukat és nagyanyjukat, valamint leánygyermekeiket. De hát most épp csak ketten vagyunk, úgyhogy minden nő kurva. Mint egy klasszikus elosztóközpont szíve és lelke, Pest régóta nem szenved hiányt kurvákban. Dopeman vélekedése szerint ráadásul a magyar kurva megbízhatósága és szakmai tudása egyenesen nemzeti vagyon, mi több, erőforrás (ha a NER-ben élsz, tanulj meg NER-ül!), amit érdemes volna a haza fényre derülésének érdekében közvagyoníasítani. Nem tudom, a Szepesi Niki tiltakozna-e ez ellen? Szerintem sok ellenvetése nem lenne... - Nézem a testét, miközben veri a farkamat. Nem túl domború mellek, elképesztően kis körterületű bimbócskák. Amúgy sem lehet izgatni őket – neki a keze és a lába az erogénzóna. De lehet, hogy csak azért mondja ezt, mert lábfetisiszta vagyok. Talán ez is az oka, hogy mindig hitetlenkedek, amire azt kapom vissza, hogy mások is szoktak, pedig tényleg... Elbűvölően puha a kis vádlija, dacára annak, hogy a múlt héten még kemény volt. Csodálkozik: ugyanannyit edzett akkor, mint most. Én meg nem győzök szabadkozni, hogy pont azt imádom, ha puha. Sebaj, a lényeg csak az, hogy én kemény legyek... - Egy pillanatig még, közvetlenül a behatolás pillanata előtt, eszembe jut a Szepesi Niki, aki a botránykönyvében az összes létező kúrást és szvingerpartit leírta, ami a 2007-es ezüstéremig ívelő úszókarrierje „aranyösvényét” szegélyezte. Aztán elmosolyodom, mert például az Ash sokkal jobb csaj. Cum bájspíl szőke. És pont annyira barna a bőre, amennyire kell. És az alakja.. És még mindig csak húsz éves... És... És a pinája, oh atyám…

„Vérözön lábainál, / s lángtenger felette...” - Milyen gyönyörű, és roppant távlatú kép. Ahogy áll a bujdosó égő városok távolának rettenetes sugárnyalábjai közt, és kémleli a Tornyai János Bús magyar sorsához hasonló óriás, pernyeszabdalta eget… - Kölcsey valóban megidézi a magyar nép zivataros századait. Azt az önmarcangolást, ami a keserű hangú énekmondókat különösen „az magyar romlásnak századában”, a tizenhetedikben jellemezte. „Némúlni s nem látni nagyon megtanúltunk, / Múljunk el egy úttal, / ha már megvakúltunk; / Felejtsük el lételünket, / S minden emlékezetünket / Egymás után sorba temessük a porba...” - Nem, ez mégsem ugyanaz az intonáció. Kölcseyé már áttételes, otthagyta rajta nyomát az önvédelmi háborúk óta eltelt századok érckeze. A Pálóczi Horváth Ádám által megidézett: traumatizált, zaklatott, kétségbeesett hang – Kölcseyé: a poszttraumás sokk hatását tükrözi. Ő már tudta azt is, hogyan indult romlásnak a hajdan erős magyar a tizennyolcadik században. Hogyan savanyodott, gyöpösödött, kövesedett, keseredett, szürkült, korrumpálódott, kompromitálódott, rizsporosodott bele a magyar társadalom egy élhetetlen rendi szisztémába. - Bármilyen megbotránkoztatónak is hathat: Kölcsey, mint a magyar historizmus később annyiszor, nosztalgizál. Bár néhol valóban brutális erejű képekkel él („s lettél magzatod miatt / magzatod hamvvedre”), többnyire egész versében a nagy időket idézi meg. És nincs minőségi különbség „nagyság” tekintetében a Mohács előtti és a Mohács utáni periódus nagysága között. Pusztán csak annyiban, hogy utóbbiakat Hans von Aachen-i lidércfényben festi meg. A manierista művész, Rudolf császár udvari művésze, mintha maga is megsejtette volna, hogy Győr 1598-as felmentése, amelynek allegóriáját egyik olajképén megörökítette, csupán epizódjellegű történés lesz az apokaliptikus sorscsapások közepette, amelyek a Reich keleti felét sújtják majd: bár az ég átmenetileg tisztulni látszik középen (s át is tűnik valamely az eseményektől teljesen független életet élő mitológiai jelenet), az ég nagy része éjsötét, és alatta a háttér történései is sötétben játszanak, miközben az előtér jelképes nőalakjai az időn kívüliség nyugalmával néznek egymás szemébe. Az egyik egy korinthusi oszloppal a kezében egy földre kényszerített török kontyát szorítja, a másik viszont az éjsötét égre mutat, mintha csak azt mondaná: magyar, a hajnal még nem hasad...

Egyszer volt, hol nem volt: egy narratíva a fejemben a világról.… Egy elképzelés, ahol minden együtt volt és minden működött, és mindennek helye volt. Már készen állt az egész költemény, s minden sora az én érzéseimre, az én gondolataimra és tapasztalataimra rímelt. Kijegecesedett a Létezés, összeforrott egy Egésszé és felzengett képzelt angyalaim kórusa… - Az örökmozgó zen-kert ott örökmozgott a tudatomban – vagyis körülöttem. A meghitt, árnyas, párás hajnalban, miközben egy napsugár törte át a lombkoronát és lágyan oldódott fel a levegőben, én csak azt éreztem, hogy megleltem az Egyensúlyt. Kertem közepén egy szikla állt, s én ott ültem azon a sziklán. S közben arra gondoltam, hogy ez az egész bennem lévő tökéletesség mostantól „Évmilliókig eljár tengelyén, / Mig egy kerékfogát ujítni kell.” - Szemben velem egy lakatlan kolostor állt: magánya mélységesen ősi. De nem rideg, hanem békés és hívogató. Olyasfajta hely, ahol bármi megtörténhet – akár még szeretkezni is lehet, éppen ilyen hűvös kora nyári hajnalokon, s hallgatni, ahogy forró nyelvem ott lüktet, csattog egy szűk, rózsaszín Pina mélyén. Szinte ösztönösen odapillantottam, mert ebben a pillanatban repedések jelentek meg a falakon. És amint ezt észrevettem, a repedésekre kezdtem koncentrálni a Kert helyett. És a Kert nem létezett többé. Az Egyensúly nem létezett többé. Semmi sem létezett többé – s az egész nemlétezésnek én nem-léteztem a legközepén… Egyedül… Hogy mozogtam-e vagy álltam, azt nem tudtam. De valahogy, egyszer csak „lámpák alá értem én” s alighanem „ekkor tért belém vissza ismét a remény...”

Weöres Sándor írt egy verset az Örök pillanatokról, amikor megérzed önnönmagadban Istent, s az öröklétet ízleled már innen a halálon. - Én írhatnék valami olyat, ami írról szól, hogy milyenek is azok a profán pillanatok, amikor megérzed magadban a hülyegyereket. Már ha költő lennék, és nem hülyegyerek. De sajna az vagyok… - A harmadik x küszöbén mi a fasznak kell ilyen idióta helyzetekbe kevernem magam? - Ilyenkor mindig az Ally Mcbeal-nek azok a mókás szkeccsei jutnak eszembe, mikor a Calista Flockhart alakította címhősnő mond valami oltári marhaságot, amit azonnal meg is bán, és aztán elképzeli, hogyan vágják le guillotinne-nal a fejét érte. - Na, ilyenkor én is megérdemelnék vagy huszonöt botütést a vármegyei hajdúktól. (Ahogy elnézem a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, még akár alkalmam is nyílhat kipróbálni ezt a műfajt, minthogy nemsokára visszahozzák majd a feudális közigazgatásnak ezeket a felejthetetlen intézményeit…)