„Vérözön lábainál, / s lángtenger felette...” - Milyen gyönyörű, és roppant távlatú kép. Ahogy áll a bujdosó égő városok távolának rettenetes sugárnyalábjai közt, és kémleli a Tornyai János Bús magyar sorsához hasonló óriás, pernyeszabdalta eget… - Kölcsey valóban megidézi a magyar nép zivataros századait. Azt az önmarcangolást, ami a keserű hangú énekmondókat különösen „az magyar romlásnak századában”, a tizenhetedikben jellemezte. „Némúlni s nem látni nagyon megtanúltunk, / Múljunk el egy úttal, / ha már megvakúltunk; / Felejtsük el lételünket, / S minden emlékezetünket / Egymás után sorba temessük a porba...” - Nem, ez mégsem ugyanaz az intonáció. Kölcseyé már áttételes, otthagyta rajta nyomát az önvédelmi háborúk óta eltelt századok érckeze. A Pálóczi Horváth Ádám által megidézett: traumatizált, zaklatott, kétségbeesett hang – Kölcseyé: a poszttraumás sokk hatását tükrözi. Ő már tudta azt is, hogyan indult romlásnak a hajdan erős magyar a tizennyolcadik században. Hogyan savanyodott, gyöpösödött, kövesedett, keseredett, szürkült, korrumpálódott, kompromitálódott, rizsporosodott bele a magyar társadalom egy élhetetlen rendi szisztémába. - Bármilyen megbotránkoztatónak is hathat: Kölcsey, mint a magyar historizmus később annyiszor, nosztalgizál. Bár néhol valóban brutális erejű képekkel él („s lettél magzatod miatt / magzatod hamvvedre”), többnyire egész versében a nagy időket idézi meg. És nincs minőségi különbség „nagyság” tekintetében a Mohács előtti és a Mohács utáni periódus nagysága között. Pusztán csak annyiban, hogy utóbbiakat Hans von Aachen-i lidércfényben festi meg. A manierista művész, Rudolf császár udvari művésze, mintha maga is megsejtette volna, hogy Győr 1598-as felmentése, amelynek allegóriáját egyik olajképén megörökítette, csupán epizódjellegű történés lesz az apokaliptikus sorscsapások közepette, amelyek a Reich keleti felét sújtják majd: bár az ég átmenetileg tisztulni látszik középen (s át is tűnik valamely az eseményektől teljesen független életet élő mitológiai jelenet), az ég nagy része éjsötét, és alatta a háttér történései is sötétben játszanak, miközben az előtér jelképes nőalakjai az időn kívüliség nyugalmával néznek egymás szemébe. Az egyik egy korinthusi oszloppal a kezében egy földre kényszerített török kontyát szorítja, a másik viszont az éjsötét égre mutat, mintha csak azt mondaná: magyar, a hajnal még nem hasad...