Mint Pilátus a Krédóba, úgy került be mindig Werbőczy neve a nemzeti közérdeklődés homlokterébe. Pedig ez a köznemesi figura bíraként kezdte, és bíraként is végezte: csak néhány évig volt akkora tényező, hogy beleszóljon az ország dolgaiba, s akkor is csupán annyira, hogy egy köznemesi ellenállás vezéreként tudjon fellépni. De ott is csupán vakok között félszemű a király alapon: kizárólag jogi műveltsége emelte ugyanis ki a kortársak közül. Ezért bízták rá a Tripartitum megszövegezését is, ezért hitte azt a köznemesség Mohács előtt, majd pedig Szapolyai párthívei, hogy kancellárként, személynökként, miegymásként beválhat. De a dolgok további alakulásában csekély szerepet játszott: valójában nála sokkal nagyobb urak döntöttek a feje fölött. És így volt ez akkor is, mikor Buda 1541-es elfoglalása után a helyén maradt és a meghódolt keresztények bírája lett. Végül ott is nála nagyobb urak pecsételték meg a sorsát, hiszen az egyik lakomán azok, akik elégedetlenek voltak működésével, egyszerűen megmérgezték és slussz. - Úgy fest, Werbőczy artikulusait ezután is mindig az aktuális elitek artikulálták. Ezért nincs igaza Adynak, mikor a „híres úri pereputtyáról” beszél – mert nem az úri pereputty volt Werbőczyé, hanem Werbőczy az úri pereputtyé. És ezért van igaza Kornis Gyulának, amikor vagyonszerző kapzsiságára világít rá, mint életművének legfőbb kohéziós erejére. Hisz ezért van az, hogy minden látszólagos lázadó szerepköre ellenére egy kifejezetten rendszerbe korrumpálódott, mi több, joviális figuráról van szó, akit Szalay László nem véletlenül tart nyeglének és rövidlátónak, ha politikájára terelődik a szó. Werbőczy csak egy jogász volt, aki többet akart, és többet is kapott a sorstól, mint amennyit képességei alapján érdemelt volna. S épp ezért működését mindenki messze túldimenzionálta (őt magát is beleértve). Hármaskönyvét túl sokáig használta a magyar jog, mint hevenyészett alkotmánypótlékot. De épp ezért válhatott egy széles körben megvetett nemesi uralmi szisztéma jelképévé is, aminek ráadásul kultusztárgya lett. Szekfű Gyula is emiatt láthatta olyan hamis fénytörésben alakját, hogy: „Nincs ember, aki a nemzet életére oly hathatós befolyást gyakorolt volna, mint ő”. És Szekfű kortársa, egy Derkovits Gyula nevű kommunista festő emiatt ábrázolta Dózsa népének gyilkos mosolyú hóhéraként. - Donáth Gyula meg marcona tekintetű nagyúrként. Pedig azt, hogy 1908-ban felállítsák ezt a reprezentatív, vagy kétszeres embernagyságú szobrot az Apponyi téren (hogy aztán ezzel a morcos bácsival rémítgessék a kisiskolásokat), csakúgy nem érdemelte meg, ahogy azt sem, hogy ezt a kőtömeget aztán 1946-ban, mint a reakció folytonosságának jelképét, ledöntsék. De hát ez ellen csak úgy nem tehetett már semmit, mint, hogy a budai zsidó temetőben lelje meg végső nyughelyét, oda is éppen úgy csöppenve, mint ama júdeai helytartó a kereszténység egyik legfontosabb hitvallásába…