Egyszer volt, hol nem volt: egy narratíva a fejemben a világról.… Egy elképzelés, ahol minden együtt volt és minden működött, és mindennek helye volt. Már készen állt az egész költemény, s minden sora az én érzéseimre, az én gondolataimra és tapasztalataimra rímelt. Kijegecesedett a Létezés, összeforrott egy Egésszé és felzengett képzelt angyalaim kórusa… - Az örökmozgó zen-kert ott örökmozgott a tudatomban – vagyis körülöttem. A meghitt, árnyas, párás hajnalban, miközben egy napsugár törte át a lombkoronát és lágyan oldódott fel a levegőben, én csak azt éreztem, hogy megleltem az Egyensúlyt. Kertem közepén egy szikla állt, s én ott ültem azon a sziklán. S közben arra gondoltam, hogy ez az egész bennem lévő tökéletesség mostantól „Évmilliókig eljár tengelyén, / Mig egy kerékfogát ujítni kell.” - Szemben velem egy lakatlan kolostor állt: magánya mélységesen ősi. De nem rideg, hanem békés és hívogató. Olyasfajta hely, ahol bármi megtörténhet – akár még szeretkezni is lehet, éppen ilyen hűvös kora nyári hajnalokon, s hallgatni, ahogy forró nyelvem ott lüktet, csattog egy szűk, rózsaszín Pina mélyén. Szinte ösztönösen odapillantottam, mert ebben a pillanatban repedések jelentek meg a falakon. És amint ezt észrevettem, a repedésekre kezdtem koncentrálni a Kert helyett. És a Kert nem létezett többé. Az Egyensúly nem létezett többé. Semmi sem létezett többé – s az egész nemlétezésnek én nem-léteztem a legközepén… Egyedül… Hogy mozogtam-e vagy álltam, azt nem tudtam. De valahogy, egyszer csak „lámpák alá értem én” s alighanem „ekkor tért belém vissza ismét a remény...”