Te megnevezhetetlen kis angyal, aki az ősidőktől nekem szentelt puncit mindennél nagyobb áhítattal dédelgeted. Mert nincs egy férfi sem (még én sem leszek az), akinek nagyobb élvezetet nyújthat valaha, mint Neked… - Nem várok tőled nagy dolgokat azon a puncin kívül. Nem adhatsz nekem többet annál, mint amit mindennél nagyobb szeretettel dédelgettél azért, hogy egyszer majd az enyém legyen. - Én csak… Szépnek akarlak látni. Nem számít, mások is annak látnak-e, hiszen éppúgy, ahogy az a punci, a te látásod, a te befogadásod is csak nekem adatott meg igazán. Pontosan úgy, ahogy csak te értheted meg igazán, hogy mit miért csináltam és csinálok úgy, ahogy. A te kezed és a te csókod simítja ki a szarkalábakat a véreresen, meggyötörten is gyönyörű szemem alatt és te oldod majd fel a zárójeleket a képtelenül hosszú mondataimban. Épp ezért mindennél nagyobb szükségem lesz rád. Hogy ott legyél, mikor igazán kellesz. Kéznél, és ne láb alatt. Még ha láb alatt ugyanolyan édes is leszel, s efelől senkinek semmi kétsége nem is lehet. - De hidd el, nem kell az a kibaszott fehér esküvői ruha sem. Meg az a 450 fős tömeg, akiknek a fele úgyis visszamondja az egészet az utolsó pillanatban. - Nem. Ami köztünk lesz, az éppen eléggé erős lesz ahhoz, elég értékes és elég szent, hogy ne maradjon rajta megerősíteni vagy megszentelni való. Aprópénzért meg úgysem lehet majd értékesíteni a cukiságtőzsdén... - Akkor viszont mit lehet majd vele csinálni? Megélni. És közben minden taktusát élvezni. Te azzal az édes kis puncival – én ezzel a nagy bumszli farokkal… - Kicsim. Ha mindezt elfogadod, akkor ajándék lesz neked ez a könyv – vagyis az életem, ami nem más, mint csapongó gondolatok tára. Legalábbis nélküled. - Hogy veled is az lesz-e, azt pedig majd kitaláljuk együtt. Te, én, meg az a két követelőző szaporítószerv odalent. Addig meg maradnak a kósza képzetek a lágynyelvű kis kurvák és a nélküled megélt, korcs életek.

És ez a könyv, hogy valami értelmük is legyen.